mélyen tisztelt elnök úr!

“Viccelsz, hülyéskedsz, átversz? A híres Kokó Dzsámbó?” Banyek. Nem hittem a fülemnek, mikor azt mondta a freeblog jegyosztó embere: “menj és tudósíts!” Egy ekkora volumenű sztárhoz kirendelni egy ilyen minimál szókincsű bloggert, mint én? “Thank you, Mr. President! Thank you!”

A kilencvenes évek második felének több meghatározó slágertermékét a német techno-diszkó vonal adta. Például a Mr. President. Rémlik? Súlyos cégér az övék. Az 1991-ben szexi duóként alakult brémai muzsikus lányok (T-Seven, Lady Danii) úgy tűnt sokáig keresik saját hangjuk a fürdőszobában, amikor is ’94-ben súghatott nekik egy trendi bundeszliga sérós top pop menedzser, és a jól bevált sikerrecept szerint a tökéletes színpadi képhez kerítettek maguk mellé egy puncinedvesítő testi fölénnyel bíró jó mozgású férfit, akivel trióvá kiegészülve már a női közönséget
vizuálisan is kényeztethették: egy fekete bőrű reppert (Lazy Dee), aki akkora kan, hogy még a ’99-től 2003-ig elhúzódó folyamatos tagcserék után (T helyett Franzi) is képes volt, hogy tegnap a Jam Pub-ban a csajoknak betartson – nem kicsit!

Iróniával, rumos kólával és a 2003-as év Survivor CKM-címlaplányával masszívan felvértezve érkeztem a Moszkva téri találkahelyre. Két hasonkorú pajtásom még csípőből emlékezett vissza ’96 nyarára, a balatoni bulákra, az akkori Hot 20! listára, amin a “Coco Jamboo”-nak örök bérletbe volt kiadva a jussa, s már mint egy kedvcsinálóul rá is kezdtünk az hírös óra alatti falafel-étkezdében a refrénre… áá, alig néztek minket páran – hülyének.

A Jam Pub-ról mindig az a hír keringett, hogy nem rossz hely. Ha csak teheti, odajár a pénzes budai bájgúnárok és a nyafka úrilányok válogatott elitje, konkrétan azok a sznob körök, akiket hatványozottan izgat a papírpénz
ropogása és a kocsikulcs csörgése. És? Nekünk ez számít? Jézus tanításai szerint ők is csak emberek, legfeljebb az igényeik nagyobbak annál, mint amit egy átlag polgár (pl. mi) magának megengedhet.

Ekképp tolerancia faktorunk növeléséhez a Mammuttal szomszédos utcában találtuk egy bizalomgerjesztő késdobálót, neve: Retek…

10 órára volt kiírva a koncert. Az elejét lekésni semmiképpen nem akartuk, de 800-1000 ft/korsó csapolt sör árak mellett túlzottan korán érkezni sem, így pontosak voltunk, akár a 3 királyok (és a hercegnő), s pontosan olyan szerények.

Aztán rögtön a külső ruhatárnál összefutottam régi vad bulikból ismerős szép hölgyekkel… Hmm. Én meg azt hittem naivan, hogy Mr. President kutyát sem érdekel, csak olyan minden mindegy alapon jönnek csak el rá röhögni a népek, ha szervíroznak mellé ingyen piát sajtójegyet.

Ehhez képest bakfitty. 3000 forint/fő, és tódult a TÖMEG. Így, csupa nagy betűvel: az áthatolhatatlannak tűnő tömeg, de a bejáratnál Jagermaister ampullákat osztogató szorgos női kezek ingatag behatolási szándékunkban csak-csak megerősítettek, főként hogy hamar látómezőnkbe került az első celeb: Magdus anyus (már megint BK), amint egy
fiatalemberrel vígan cseverészett.

Ezen a ponton be kell valljam, a koncertre jó előre rákészültem. Mr. President ars poeticáját a legnagyobb
slágerük dalszövegén át próbáltam értelmezni, így egy hevenyészett tükörfordítással a fejemben (nem vagyok nagy angolos) vártam a kezdést a színpad mellett, zsebemben szépen sorakozó kémcsövekkel, kezemben fotógéppel, hogy minden olvasónak, aki nem lehetett ott, Frei Tamás szerű riporteri hitelességgel megörökítsem…

Jelzem, ha itt visszavonultak volna az öltözőjükbe diszkréten a sztárok, már akkor sem lett volna hiányérzetem. De nem! Ők nem! Mert bizonyára rá akartak cáfolni arra az általános téves feltevésre, hogy ők egy egy slágeres banda, hiszen mióta jelen vannak már a zenei porondon, és több lemezzel (a mix- és válogatáslemezek nélkül is minimum 6) a hátuk mögött már simán belefér a hakniba 11 számnyi csápoltatás meg ugra-bugra: Coco Jamboo, Your Love, Happy People, Jojo Action, I’ll Follow The Sun, 4 On The Floor, Take Me To The Limit, Gonna Get Along, Catch Me, Up’n’ Away, I Give You My Heart… és a legvégén ráadésként újra a komoly szellemi mélységeket feszegető kókuszdiós balalajka, uhh, azért beleillett a koktéljaikat szürcsölő exkluzív cicababa viszonylatba – pofámat befoghatom?, én is mint egy luxusstrici, csapolt Kilkenny-t (ír vörös sör) ittam.

A dreherre, az unikumra, a pezsgőre, a rumra, a jagermaisterra… szerinted? Konkrétan nagyon távol álltam már attól az elméleti eshetőségtől, hogy hazamenjek valami korábbi éjjeli busszal, felfokozott hangulatban szólt fülembe még a boogie-woogie, és egy meggyőző lánykórus: “Puska, még maradj!”, de én persze csak azért se, a fiúkkal kitaláltuk, hogy átmegyünk és csatlakozunk egy másik vizsgái végét ünneplő társasághoz a Morrison’s-ba.

Az éjszakai buszon minden ajtóban szekuricsik álltak, kik előbb 300 forintos jeggyel, majd hellyel kínáltak, a Jászain elbúcsúztunk tőlük, betámolyogtunk egy végtelennek tűnő sorba, de mert az csak nem kopott, átsétáltunk a Nyugatihoz az új Chachachába (régen Fortuna).

Hogy ott mi történt? Emlékem már alig (benne Ivory drágám), de ráutaló fotó annál több, s még csak nem is rosszak. Rajtuk mi, ilyen-olyan csajokkal pózolva, táncolva, pultot támasztva, vigyorogva – még jó hogy a “mi”-ből egyik babám bátyja, aki így a hiteles alibim adja, hogy ÚGY még csak rá sem néztem senki másra, éppen hogy kulturáltan szórakoztam.

Reggel 5-re értem be a buliból közvetlen a melóba. Atomrészegen, de még mindig feldobva. Ott bebújtam az íróasztalom alá, kabátommal betakaróztam, a széket takarásul magamra húztam… s szépen csendben tentikélve megvártam míg meghallom alkalmi ébresztőórám: a másodiknak beérkező kollega kulcsának zörgését a zárban.

Ajjjajaj, kokó dzsámbó, ajjjajaj!

 

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

2*6,5 – félpéntek az estét tibcsi kezdi, dalok a konyhából, színpad lábos és hokedli mentes. állsz elöl, tartod a pozíciót, nem engedsz a tömeg nyomásának, senki nem furakodhat eléd. senki, kivéve tibcsi. őt muszáj a színpadra engedned, ha egyszer hallani akarod. álls...
barátom, a belga Figyeljél má'! Te milyen nemzetiségű vagy? Belga? És szerinted ez humoros? Szerintem... Elővétben váltottunk jegyet Gödör mélyi koncertjükre, hogy probléma a bejutással helyszínen már akkor se legyen, ha megcsap mindenkit a tavasz, dagad a kedv, s e...
Billy Papa soproni kalandja – Billy Talent és Papa Roach koncertkrit... A Volt Fesztivál harmadik napján a különböző „keménységű” rockzenéé volt a főszerep, mielőtt a holnapba átlépve, Martin Solveig parasztvakítós showjával eltettük magunkat az zárónapra. Az Óriás és a Supernem zenekarok koncertje nem ütötte meg az inge...