kilógó harcsabajusz

Zombi vagyok. A hét műtárgya: sudár zombi. Elmúlt éjjel leszopta
életerőm egy maszkos jenki, aki európai koncertturnéjának pesti
állomásán egy eleven óriáscsirkét boncoltatott, mert kétség kívül
aberrált. Vagy mert ez is a showjának a része…

Otto von Schirack
, 2007.09.06., Kultiplex.

– Ki a halál az az Otto von Schirach?
– koncertre invitáló babám kérdeztem. Megér majd ez nekem egy misét?
Hogy csütörtökről virradó kialvatlanságom miatt beáldozzam érte a
hagyományos péntek estét?
– Persze, nyugodjak meg, jó lesz. A szigeti fellépésük is valami
frenetikus volt, repült ott guminő, ugrált ott a színpadról le pucér
férfi, ja és az énekes csóka is totál elborult, elmebeteg. De zenéjében
nagyon érti a viccet! És Pándi Balázs, akivel a magyarországi
koncerteken, mint dobszekciós kiegészül, na az sem normális. Nincs
kifogás szépfiú, ezt látnod kell!
– Hmm. Messziről bűzlik nekem ez az ízlésperem területi művészet. Menjünk, rendben!

Azért
a “művész úrral” való első hanganyagi találkozását még kiderítettem.
Állítólag több osztálytársának volt Otto “friend”-je a Myspace-en,
így aztán neki is feltűnt az barna ragtapasszal középen összefogott
SZTK szemüvegkeretes, tetejébe fejére harisnyát húzó és harcsabajuszos
hülyegyerek. Majd a szabadon hallgatható mp3-ak, melyek hivatalos
stílusukat tekintve: Tropical / Electronica / Grindcore, de mert ez a
skatulya elég tág értelmezésben, hozzátette, hogy hányás- és
bélhangokkal sűrűn kiegészítve.

Mennyire bizalomgerjesztő ez, basszus! Gyors keresés rá a neten,
ahol is egy régi Süss fel napos koncertbeszámolóban azt írta ‘Marvin’ a
furcsa undergound zenék híveit összefogó LD50-en, hogy
Zenéje
a kerítésen húzott, kattogó Nintendo után elektronikai mindent bele
kondér. Van itt a dübörgő gitárutánzattól szkreccselésig, széttört és
összevarrt ütemekig és hc-közeli keménykedésig minden. A szövegvilág
valószínűleg a napfényes tengerpartok, pornómozik és a világvége
témakincséből merít, már amikor érteni belőle valamit. A számok közt
hagyott lihegések nem hagynak kétséget forrásuk felől, és az előadó is
megoszt egy-két intim titkot a méreteiről, a gitárhősök kötelező
macsizmójával szemben megejtő szerénységgel (kicsi, de kemény, otthon
konzerveket nyit vele).

Mi az anyád van? Ki ez az állat? Hova való? Mitől ez lett a művészneve?
Még zakatoltak fejemben az alapkérdések, de egy kicsi Google mindent megold: “a
Miamiban született félig német félig kubai Otto Von Schirach nem sokkal
szigetes fellépése után ismét nálunk borzolja az idegeket Gore
Grind/Gangsta Rap/Breakcore/Gabber/Jungle őrületével, amihez persze
külön színpadi ökörködés is jár
“, és nem mellesleg, provokatív nevét a “Hitlerjugend vezéréről vette“.

Bazd meg.

Durr bele Dorka, hajrá!
Perverzitásunk kedvcsinálójaként még megnéztük előtte az Erzsébet téri Gödör köré a 2007-es Cowparade keretében kiállított festett szent teheneket.

Majd irány a Kulti,
ahol sör-bor mellett felvázoltam babám alkarjára golyóstollal és
tetkójelleg szerelmetes elképzeléseimet, mikor is megláttuk a fentebb
már említett Pándi Balázst, aki a dobos, s szóltunk neki, üljön már le
közénk pár perce, amíg elsődleges kíváncsiságom ki nem elégíti. Jött,
jófej volt és amit legfontosabb tudnivalóként kiemelt: “be kell rúgni és ökörködni velünk!“.
Oké, oké, megnyugtattam, hogy ezt a széles terpesz – rock’n’roll-t nagy
rutinnal én már eléggé érzem, ehelyett inkább azt mondja meg, hogy
csöppent bele ebbe az egész projektbe?

– Figyelj. Otto, ha nem a saját zenéjét nyomja, akkor a Skinny Puppy
producere. Ő velük jár turnézni, mondhatni az ő farvizükön lett ismert,
na és én egy alkalommal Berlinben haverkodtam vele össze, aztán ebből
az lett, hogy Graz-ban meg a Szigeten már együtt zenéltünk, és tesszük
ezt az elkövetkezendőkben is, ha ad hoc össze tudjuk egyeztetni az
időpontot és a helyet. Ha nem én vagyok vele, akkor vagy van más, vagy
nem; ez egy egyszemélyes produkció, ami kiegészül néha a haverjaival,
de kötődései révén ez inkább csak Berlinre jellemző és az USA-ra.

De most bocsássatok meg, mennem kell. Gyertek az első sorba! 11 órakor kezdünk és őrület lesz!

11-kor? Most fél 10. És ők a 3 fellépő közül még csak a második
zenekar! Ráadásul a rendezők ekkor elkérték az asztalunkat, hogy itt
árulják majd a lemezeket és a pólókat, szóval azt mondtam, álva inni
olcsóbban is tudunk, irány a kisbolt, avagy az ezer forint alatti
kategória vörösboraiból egy újabb versenyzőt nyitottam.

Mellettünk az utcán egy rocker srác tanította Akelára
a vele egy társaságban ivókat. Durva, de magamban mindent vele
énekeltem, miközben tinédzser múltamat mosolyogtam, aztán őket váltotta
szomszédságban egy arca sebes és mégis szimpatikus idős hajléktalan,
aki csak cigit kért, de talán többet is kapott, mert érdekelt
tragédiájának története, így sokáig beszélgettünk vele, meghallgattuk.

Mire borunk elfogyott, az első fellépő Human Error
már le is csengett. Lelkileg felkészítve a soron következő
istencsapásra, a bejáratnál bőrünkre pecsételtek egy sokat mondó
borotvapengét, majd fixen betagozódtunk az első sorba, feszülten várva
már a kezdést; közben én reflexből mérve (a mérnök mér) a terepet.

Hát nem az a társaság jött el ezen az estén, mely a lányos szülők álma.
Erős férfi túlsúly, arcuk vonásai alapján szinte mind hajlamos az
agresszivitásra, no de hoppá, megállj csak, az ott hogy kilóg a sorból
női nemi jellegével, fekete ruha, fekete haj, fényképezőgéppel a
nyakában, magassarkújában, ahogy előkelőn tipeg, tetovált kezében pohár
szívószállal – ő a turnémenedzser, mondja valaki-, mindjárt gondoltam,
hogy nem idevalósi.

Ám
első tippem rossz volt. Nem ő a nője Schirachnak, hanem babám szerint
az a kis ártatlannak tűnő magyar, mert ők már Szigeten is kéz a kézbe
jártak; talán ez most a trend: a finom, a szűzies – jegyzem, ha ez a
típus jó egy szupersztárnak, miért is ne felelne meg nekem.

Negyed
12, végre indul a menet, egy villódzó vérfarkas őrzi az elektronok
közötti rendet! Egy fényes kereszttel díszített laptopból kijövő madzag
a keverő kütyűre kimegy, mikrofon beizzít, totális mögöttünk a tömeg,
a zenének vadul nekifeszülnek, áááá, rajt!

Jesszusom. Elektromos metál cuccos ez, vagy mi?

De hogy üt, az biztos. Súlyos! És akár meg is érinthetném a fellépőket.

Otto
egy Superman kombó Zorro jelmezben hörög, üvölt – kívül hordott
alsógatya rulez-, ugrál, dühöng, pörgeti be a népet. Balázs (Drum
Jockey Blaasarbeit) egy kb. szado-mazo fekete maszkban üti a taktust,
dobverőt pergető kezei mellett fél méterre egy teli whiskey-s üveg, de
harmadik alanyként még beugrik teljes váratlansággal és testét kicsit
sem féltő egy óriáscsirke, és úgy pogózik, lökdösődik, kötekedik, mint
akinek nem számít az emberélet, hiszen ő állat, haszonállat, barom, fi.

És az is barom, aki a dulakodását jámbor bárányként tűri, így
alkalmankéntt olyan cséphadaróba került szegény, hogy már nekem fájt –
tollfajzata több rajongó relikvia tárát ékesíti.

Szóval be kell látnom, emlékezetes egy órát dobbantott ez a
hatásvadász jenki senki és fanatizált tábora színpadon fenn és lenn.
Kár lett volna a sokat látott másnapi ZP-s 30Y miatt kihagyni, főként hogy még hátra volt a harmadik gárda, a főzenekar?

Balázs, aki a maradék whiskey-jével a kézben járt fel és alá az
átállási szünetben (pár decit, amit nem ivott meg, vagy nem itatott
meg, vagy locsolt koncert közben a közönségre), és minden áron kokaint
igyekezett szerezni, azt mondta, nem érdemes még elmenni, mert a The Locust kihagyhatatlan!

Oké, helló első éjszakai hévpótló, ha már az ukász ki lett adva, hogy
maradni, maradjunk. Hagytam jóvá, a hazajutással meg csak lesz majd
valami…

A négy egyenmaskarás sáska háromnegyed egykor kezdett. Mi vissza babámmal az első sorba a “Kings of Cockroach“-oknak
örülni, ahogy azt tette rajtunk kívül önkívületben üvöltve mindenki
(itt tévedtem nagyot: ha ennyire lelkes a nép, biztos meg is érdemlik),
de a belőlük való előzetes felkészületlenségem böjtje szinte azonnal
utolért, mert itt csirke nélkül is olyan pogó támadt, hogy hűha. Ez nem
Love metal! Ez iszonyú tempójú zúzás! Melynek profizmusát lehet képes
lettem volna akár hajnalig is csodálni, ha a második szám felénél egy
barom nem talál telibe pofán a sörével – kurva anyád szemét, hogy kapna
el egy emberevő csótányhorda az első útkanyarban-, de mert csípte is a
szemem, és még bűzlöttem is, kijelentettem: ez itt a vég.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Szeretnék elköltözni Broomfieldbe – beszámoló az Arctic Monkey... A hajtás után megosztom a Kedves Olvasóval élményeimet, melyek az Arctic Monkeys 2012. február 3-ai koncertje alkalmával értek. A kiírt kezdési időpontra mindenki kényelmesen elhelyezkedett, magához vette az indító sörét és még a nagy elsötétítés elő...
Supernem évzárás az Akváriumban Nemrég a Quimby PeCsás koncertje kapcsán feltettük a kérdést: lehet-e izgalmas a sokadik koncert Kiss Tibiék társaságában? Ez mondat esetünkben a Supernem kapcsán is aktuális lehet, jól be is számolunk a 27-i Akváriumos koncertjükről a hajtás után. ...
técsé Tankcsapda, teltház, utolsó előtti állomás: Mindenki vár valamit turné, Budapest, Petőfi Csarnok, 2006. 12. 15. Ajándék belépőkkel a zsebben, a jegyüzérek velem dolgavégezetlen, újra felhevülni látszott a koncertjárós szer elem (szembeköszönt az els...