Itt a vége

Bejutás előtt három perccel hirtelen rámjön valami fura, kínzó hasgörcs, basszus, ki kell most már bírni, majd legfeljebb sietek odabent, de nem megy, kirohanok a legközelebbi toi-toihoz, na jó, inkább a másodikhoz az állapotok miatt, és… a részleteket majd a Fábry-showban, ha meghív. Ha nem, hát nem. Még jobban leizzadva térek vissza a sor elejére, ahol szerencsére Sacim megvárt, úgyhogy együtt megyünk be a meditatív fényjátékot kínáló méretes gumimatrac katlanbelsejébe. Bambulunk és nézelődünk, lassulunk és érdeklődünk, lassan nő az alapzaj és a bent tartózkodó emberek mennyisége; kiszédelgünk. Innunk kell, például jégkását, jó kis tömény szörpíz halántékfagyasztó hideggel, kell ez néha, de nekem még nem elég, egy másodpercek alatt elfogyasztott ice tea már boldogabbá tesz, az érlelt ágyas meggypálinka és a sör meg még inkább (persze nem olyan sör, mint akartam, mert az elfogyott, mint a Sacim által kiválasztott teafajta is; utolsó nap, utolsó készletek). Meglátogatjuk SzPetit is, de hiába invitál ő és kollégája, a külügyes sátorba schengeni tematikájú beszélgetésre nem akarunk beülni; ma még kikapcsolódunk, hagyjanak békén minket a rögvalósággal. Mehetünk a Napra! koncertjére, de aztán ne üljünk a napra, viccelek, nagyon jó vicc, én például sokat röhögök rajta. A világzenei színpad mögötti dombon sörösdoboz-hegy és társas ivós játékok; koncert közben kicsit elkóválygok azokat is fotózni. Amúgy a Napra! nem olyan rossz, csak annyira nem is állatkirály, a magyar népzenét kíséri némi rockos beütéssel, hallgatható, táncolható, de rajongóvá nem leszek.

Hatkor Juliette és a Licks, mármint lenne, ha nem lenne műsorváltozás, de van, mert Chris Cornell nem jött el, így hatkor még az előző együttes death metálja megy, eltűrjük, mert már vége is. Aztán hiába várunk, ráadásul kezdek bealudni, kissé tipródunk, mi is jöjjön most, bágyadtan énekelem, hogy ez a nesz ez a neszkafé, úgyhogy megyünk és veszünk ébresztődrogot, és leülünk vele a nagyszínpad fekete fóliával letakart oldalában meglepő módon üresen álló padra. Üveges tekintetekkel ülve bámuljuk a színpad felé áramló, végtelennek tetsző tömeget; kezdek besokallni, mert mindegyiknek nagyjából a mozgására, arcára van írva a személyisége, mindet ismerem szinte azonnal, de többezren mennek el előttünk, ennyi személyiséget felfogni már valahogy sok, a számokat emberekhez kapcsolni nem lehet, teljesen fura pszichés hatás, és még mindig jönnek, a tizenhatodik hosszúcombú csámpás vietnámipapucsos, a hetedik pocakos mackós borostás, a nyolcadik langaléta pattanásos, mind egyéniség, de mennyire egyéniségek ezek ekkora tömegben, filozofálgatok tovább, lassan megőrülve, menjünk vissza Juliette-hez, hátha elkezdi hétkor.

Nagyjából igen, Juliette Lewis kisasszony megjelenik, és feleségem egy percen belül hidegrázást kap tőle, öt percen belül meg közli, hogy szia, találkozunk a Méheken. A zenétől nem vagyok oda, de ez a kiscsaj tényleg betölti a teret, nemcsak a színpadét, ahol akkora mozgást végez, amekkora nincs is, de a közönségét is, akik közé már tíz perc után beveti magát, ahogy állítólag tavaly is; nem a surranópályára, hanem be, a közönség közé, nagy showwoman, na jó, most már mehetek Méhekre.

Tetszik is, meg nem is. Kedvesek és viccesek, persze, mint mindig, de zavar valahol, hogy túlságosan ismerem már a poénjaikat és a számaikat; talán ha három új poént ha hallok, új számot pedig nem is tudom, kapunk-e egyáltalán. De azért persze velük énekelek mindent, aztán amikor vége, még a Zizi top című második cédéjükért is sorba állnék, de nem kapható.

Rekordsebességgel, tíz perc alatt jutunk át a színházsátortól a világzeneire, ahol a Leningrad tombol, gyors tempó hörgős szinte-énekléssel, sajnos ha jól értettem, épp a pidarasi végére értünk oda, táncolunk azért még egy számukra, majd 8:50-kor véget ér a koncert, pedig reméltem, hogy legalább kilencig húzzák.
Kissé csalódottan tolulunk át az étkezőnegyedbe, ahol mindenhol őrült sor áll, ezért azt a kaját választjuk, amiért nem kell annyit várni, most már tudjuk, miért, hát mert a hamburger zsemléje száraz, a zöldségtartalmának meg elégnek gondolják a belerakott fél salátalevelet. Nos, nem az, de azért legyűrjük, vissza Világzenére.
Värttinä, utoljára egy fokkal kevésbé tetszettek, de most nagyon, a három finn boszorkány kis misztikummal és sok népi jelleggel, nem mondhatni, hogy túl pörgős lenne, de aranyosak, kedvesek és szépen, tiszta érzelemmel énekelnek, ja meg ízig-vérig, humorukban is finnek, na, talán ettől kezdődik, de lassan teljesen beborulok a világzenei jobb oldalán ilyenkorra már minden évben elkerülhetetlenül terjengő enyhe savankás húgyszagban, egyrészt amiatt, mert véglegesen rámnehezedik a tudat, hogy egy hete megint hazajöttem Finnországból, ahol annyira jó, ismét ki tudja, mikor látom újra Kirstit, Satut és Tamperét, aztán öntudatlanul is hergelem magam tovább, vége a Szigetnek is, amiben nem magát a fesztivált siratom, bár ki tudja, lesz-e még valaha is hetijegyünk (valószínűleg nem), hanem a háromhetes szabadságom végét, vissza kell térni a való életbe, már délelőtt is többször hívtak a munkahelyemről, reggel dolgozni kell menni, aztán meg egészen felelősségteljes felnőttként viselkedni. Nézem körben a szigetlakókat, mind máshogy éli meg a végét, van, aki még csakazértis mulat egy nagyot, és úgy pörög, mint egy nemtommi, van, aki kiterülve alszik a tánctéren, a harmadik hozzám hasonlóan beborulva fordul magába, mások, ezt már a nagyszínpad felé menet látom, a párnapos ismeretség utolsó éjszakáját ünneplik szenvedélyes búcsúcsókolózással.
Benézünk még a popszínpadra a Heaven Streen Sevenre, de fél számot sem bírok ki, a sátorban semmi levegő, mindjárt elájulok, menjünk. Megyünk is, a jazzszínpad felé térünk ki, hátha ott már dizsi van, megnéznénk egy jazzdizsit, de persze még koncert, úgyhogy elindulunk kifelé. Kivételesen nem a tömeget kerülve, hanem benne, köztük, lassan, hogy ezzel is késleltessük, lassítsuk a távozást. Végül aztán csak kidöngetünk a hídon.
Itt a vége.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Sziget Skalauz – 2. rész 4. nap, szombat 14:30-tól Club Tequila az Insomnia Színpadon – ők a No Doubt féle harmadik hullámos skát nyomják, akinek sikerül korán kiérnie, lesse meg őket. 17:00-kor kezd a Pannonia Allstars Ska Orchestra a Világzenei Színpadon – a tavalyi sziget...
négy – szokott szombat elindultam venni egy gumicsizmát. kispál már dübörgött, mikor én még csak a felüljárón próbáltam átkecmeregni, szaporáztam lépteimet amennyire csak a gumicsizma engedte, közben pedig morogtam a pontos kezdés miatt. a felüljáróról letekintve érzékelt...
Lemoshatatlan érdemek – sziget harmadik A sziget szervezőinek minden évben sikerül egy-két olyan zenekart találnia, aki képes még fényes nappal jó koncertet csinálni. Ilyen volt a T.O.K. két éve, vagy Gentleman tavaly, idén ezeknek az elvárásoknak Gogol Bordello felelt meg, nem is akárhogy...