Sziget 2007 BF #5

Egy napos teljes regenerálódás, vitamin-újratöltés és relaxálás után

ismét kimentem, ezúttal a Tool volt a főprogram. Ennek a napnak is volt
konklúziója, mégpedig az, hogy a zenészek nézőként undorítóan tudnak
viselkedni. Ez csak azért vicces, mert félig-meddig én is közéjük
tartozom, vagy mi.

Szóval ismét ki, szolid népek, a Tool bizony nem a belezésről híres. Befele menet még találkoztam egy nagyon gyenge piacsempészeti akcióval, jót kacagtam a szegény naiv turisták próbálkozásán. Egyébként most szembesültem azzal, hogy milyen sok francia látogatója van idén a fesztiválnak, a közlekedési eszközök tömve voltak a cuki rózsaszín karszalagos gallokkal. Azt viszont örömmel tapasztaltam, hogy a sártenger többnyire felszáradt, csak halványabb foltok jelezték a korábbi mocsarak helyét.

Már messziről hallottam, ahogy Lukács Laci azt mondta nekem, hogy állj, de én makacs voltam, és csak mentem tovább feléjük. Tulajdonképpen a Tankcsapda zenéjén (is) nőttem fel, és meg kell, hogy mondjam, hogy amit hosszú évek óta művelnek, az már korántsem rock and roll. Az énekes arca mintha fából lett volna, végig ugyanazzal az arckifejezéssel állt, egy halvány mosoly sem utalt arra, hogy élvezi, amit csinál. Mintha csak egy átlagos nap lenne az irodában.

Azt szinte meg sem merem említeni, hogy valahogy mindig ilyen poparcok vesznek körül a fellépéseik alatt, ami tulajdonképpen nem baj, csak innentől felesleges a keménykedés mind a nézők, mind a zenekar részéről. Tudom, nem ez a magyar szokás, de lassan ideje lenne átadni a terepet egy másik generációnak.

Koncert vége, majd egyből hatalmas helyezkedési játék vette kezdetét. Ahogy mellettem valaki megjegyezte, elég vicces ez a közönségkicserélődés. Bizony, hiperrokkerek tömege száguldott el az egyik legnagyobb rockegyüttes koncertje előtt. Ők tudják. A biztonsági árok mellett állapodtam meg, sikerült egy közelség és rálátás szempontjából is tűrhető helyet találnom. Hamarosan egy társaság állt körém, nem került sok időbe, mire kiderült, hogy szinténzenészek. A kölcsönös tisztelet megalapozásaképpen egy kábé 20 centivel magasabb fiú állt pontosan elém, kitakarva az egész színpadot. Másodpercek múlva üvöltözni kezdett félig hátrafordulva – tehát pont a fülembe – a társainak, hogy mennyire durva az a dobcucc. Ezt aztán nem hagyták abba, amivel tovább sikerült emelni az amúgy sem túl alacsony vérnyomásomon. Jó, nem mondom, én is vetettem egy pillantást a kuriózumnak tekinthető Diezel erősítőkre, de erre élvezni negyed órán keresztül, finoman szólva is kiakasztó.

Időközben négy kivetítő tűnt fel a színpadon, majd a két oldalsót is átadták a zenekar technikusainak. Kisebb várakozás után végre megjelent a Tool teljes személyzete, és belekezdtek a művészi-progresszív előadásukba. Az első meglepetést a hangosítás szolgálta, kritikán felüli volt, de tényleg. Minden egyes hangszer úgy szólt, ahogy szólnia kell, nem vettek el semmit. Hátul lehullott a lepel a gigászi… őőőő… piros emberkékről (ezt a díszletet látni kell, leírni lehetetlen), a kivetítőkön pedig a zenével teljes összhangban lévő animációk jelentek meg, ezzel is erősítve a pszichedelikus hatást.

Ezalatt a zenész ifjak tovább borzolták a kedélyeimet az ilyen beszólásokkal, hogy „figyeld most a dobszólót”, persze mindezt öt különböző helyen álló embernek, üvöltve. Szerintem a Tool pont az a zene, amit egyáltalán nem szabad darabokra szedni, szólókra, riffekre, dallamra, mert önmagukban közel sem érnek annyit, mint egyben. A legtöbb szám kerek egész, egy olyan folyamat, ami csak egyben éri el a hatást. A közönség okozta negatívumok ellenére óriási élményt nyújtottak, a legnagyobbat – természetesen – a két kedvenc számom, a Stinkfist és a záró Vicarious jelentette.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

hat – az egy koncertes nap egyetlen koncert, ennyi sikerült hétfőn, pedig a kora késő délután már a szigeten talált, hunyorogtam is a napsütéstől rendesen. a sportsziget felé tartva megcsodáltam az agyagszobrokat - lehetetlen, hogy a szigetelők készítették volna mindet! -, be ...
sziget – amit látnod kell // hooverphonic // Augusztus 11-én, 23.00-kor a Wan2 színpadon valami olyasmi fog történni, amire - minden túlzás nélkül - évek óta vártam. Hooverphonic koncert lesz. Hogy kik ôk? Egy belga együttes, akiket tudatosan vagy csak véletlenül, de szinte mindenki ismer. Hogy...
Ambi Valencia Fojtogató délutáni hőségben esünk túl a belépés procedúráján, majd a Sziget mélye felé gyalogolva égig érő porral szembesülünk. Mely állapotot nosztalgikusnak is nevezhetném, ám nem az, hanem mélységesen zavaró. Ezt 15 év után már nem vártam, és nem ...