Lemoshatatlan érdemek – sziget harmadik

A sziget szervezőinek minden évben sikerül egy-két olyan
zenekart találnia, aki képes még fényes nappal jó koncertet csinálni. Ilyen
volt a T.O.K. két éve, vagy Gentleman tavaly, idén ezeknek az elvárásoknak
Gogol Bordello felelt meg, nem is akárhogy. Legjobban az egyik barátom írta le
a koncertet: olyan volt, mintha Borat-nak lenne egy punk együttese. Nekem
inkább néhol egy Hunter S. Thompson könyv jutott eszembe róla, de a lényeg,
hogy igazi örömzene volt, tele improvizációval, felszerelés-rombolással, és
persze sok-sok szesszel.

Utánuk a Nagyszínpadon következett Laurent Garnier, akinek a
fellépésére nagyon kíváncsi voltam, hiszen ez nem egy Party Aréna, ráadásul
délután is van, mit kezd itt magával a francia techno középkorú ex-királya.
Hát, elég sok mindent. Kezdjük azzal, hogy egy billentyűssel és három
rézfúvóssal érkezett, akikkel folyamatosan olyan intenzív kapcsolatban volt,
hogy az mindenkit magába szippantott, aki látta. A hangminták jelentős részét
így élőben gyűjtötte össze, és használta fel a fokozásra épülő szettjében, ahol
a downtempo-tól, a techno-n, a trance-en át a drum & bass-ig mindennek
jutott hely. Igazi csemege volt. Utána Pink következett, egyenesen az amerikai
álomgyárból, és mindent elhozott magával, amit kellett. Eljátszotta az összes
fontos számát, csinált megfelelő showt, egyszóval ő az az előadó, aki tudja mit
árul, és mennyiért. Lehet, hogy kommersz MTV-díva (biztos), de ennek ellenére
nagyon komoly közösségi élményt jelent, ha a nézők 90%-a tudja az összes szám
szövegét.

Az esti Madness viszont nem fogott meg. Öregecske ska, ami
nem is akar más lenni, és ez az őszinteség becsülendő, csak egyszerűen nem az
én zeném. Helyette viszont átmentünk a tajt részeg Rachid Taha koncertjére, ami
viszont még így is nagyságrendekkel jobb volt. Ha a hastáncolós-seggrázós
jeleneteket nem számítjuk, akkor egy teljesen korrekt betekintést nyerhettünk
abba, hogy milyen is a modern világzene. A visszázást meg sem várva (a Rock El
Kashbah volt az utolsó szám) siettünk át a Wan2-ba Cassiusra, ahova így még
egész normálisan befértünk. A koncert 2/3-át végighallgattuk, jó volt nagyon, a
Toop Toop-ra konkréten az egész sátor hullámzott, de eztán már elegünk lett
kicsit az elektronikáról.

Innen jön az esős rész, inkább foltokban: Ganxsta Zoli –
shit. Az Animal Cannibals viszont fergeteges buli volt, megint egyenesbe jöttek
a srácok, és egy hatalmas bulit csináltak, valószínűleg 2-szer annyi embernek,
mint normálisan. 4 órakor, az eső elálltával még egy fél órára benéztünk a
Party Arénába, ahol Goldie szettjének a végét, illetve Bassline Smithének az
elejét el is csíptük, és hát tökéletes is volt, ahogy kell. Mert így kell ezt.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

hét – lecsenget az utolsó nap megint korán kint vagyok, megyek befelé a K hídon, kicsit szomorkásan, mint minden utolsó napon. buta szentimentalizmus, de mit tegyek? bent bámészkodom, lődörgök, élvezem a napot a hangulatot. bekukkantok egyesével minden sátorba, megb...
nulladik – apa kez-dő-dik! első utunk a rézangyalhoz vezet, nagyon dícséretes, hogy idén már sört is mérnek, elkerülendő a dupla sor állást. pálinkákkal, sörökkel felszerelkezve próbálunk letelepedésre alkalmas füvet találni, ami már a nulladik napon sem egyszerű feladat. a p...
Ambi Valencia Fojtogató délutáni hőségben esünk túl a belépés procedúráján, majd a Sziget mélye felé gyalogolva égig érő porral szembesülünk. Mely állapotot nosztalgikusnak is nevezhetném, ám nem az, hanem mélységesen zavaró. Ezt 15 év után már nem vártam, és nem ...