Ez egy nedves kor

A Ska Cubanoról sajnos
lemaradunk. Sajgó szívvel reméljük, ha kétszer jártak nálunk, harmadik alkalom
is lesz majd. Első körben a Cökxpón érintésével a Nagyszínpad felé haladunk. A
Jazzszínpad magasságánál járunk, mikor elered az eső. Behúzódunk a Jazz
melletti krinyóba, a kényszer szülte várakozás közben italokat vásárlunk, de a
zuhé úgy rákezd, hogy pozíciónk rövid időn belül tarthatatlanná válik. Berohanunk
a sátorba (az eső annyira ömlik, hogy a 20 méternyi távon majd’ bőrig ázunk),
és színpad elé csüccs. Jó szerencsénknek köszönhetően kiderül, hogy a Nigun
koncertjére estünk be. Ennek megörülök, mert előző alkalommal kb. 4 éve
hallottam őket; az utóbbi években mindig ütköztek valami más programmal. És az
előadásban nincs hiba. Szól a klezjazz, de még hogy! A közönség egyik fele
hozzánk hasonlóan csak a zivatarnak köszönhetően tévedt be a Nigunra, de negyed
óra múlva a mozgékonyabbak már táncolnak. Közben ismerős fejeket fedezek föl,
és egy skatulya gyufával kiépítem velük a kommunikációs csatornát; Däniken sír. Kiderül,
hogy Miri és Balázs az, integetek nekik, és odatelepednek hozzánk. Balázs
megküzd élete kalácsával, Miri pedig mini mikrobi-állványával fényképez. A
Nigun nagyon tetszik nekik is. Nem várjuk meg a végét, hanem ahogy az időjárás
engedi, lépünk tovább a Gentlemanra.

A Nagyszínpadnál a pocsolyássá
változott nézőtér ellenére elég sokan hallgatják Gentlemant és a Far East
Band
et. Beálunk egy védettebb helyre és élvezzük a jó hangulatú koncertet.
Többen kihasználják a megváltozott terep adta lehetőséget, és a vízben
táncolnak, vagy csak örülnek a sárnak. Egy rakás fényképet készítek, mire véget
ér a móka. Ezután az E-kocsmához közel kisebb sokadalom élén megtekintünk egy
ingyenes három emberes szigeti mud wrestlinget, majd sörfeltöltés következik.
Visszaballagunk a nagyszínpadi keverő bal első sarkához, és várjuk a The Good
The Bad & The Queen
kezdetét.

Agyas Albarn és társai előadására
már többen kíváncsiak, mint Gentleman reggijére. Ez azért még nem az esti
csúcs, kényelmesen elfér a közönség a színpad előtti térben. Aztán
rázendítenek. Valójában nem tudnám megmondani, hogy milyen zenét játszik a
társulat, de kedvemre való volt lemezük is, és élőben is jó őket hallgatni. A
koncert hráomnegyedénél azonban korgó gyomrunk figyelmeztet rá, hogy enni kék.
Nem megyünk messzire, a résház mellett a szerb kajáldában rövid fél órás
sorbanállás után sikerül szilárd táplálékhoz jutnunk. Hagymás hús mellett
döntök, a kapott adag kicsit gáz, de király. Méretével semmi gond, de a húsom
harmada mócsing. Az asztalnál hollandok és franciák közé ékelődik be csapattestünk, elköltjük a kései uzsonnát,
közben Plüsi és BH jelentkezik be telefonon, aztán visszaindulunk a keverőhöz.

Illetve csak indulnánk, mert a
Kemikális Brúderekre várakozó tömeg mérete az idő függvényében exponenciálisan növekszik, és a keverőnek a
közelébe sem jutunk. A szerda estéhez képest azért nem szorulunk ki a
perifériára, de a tervezetthez képest távolabbi hely jut csak. Lassan besötétedik,
és csak jön-jön az emberáradat. A kiabálós-üvöltős társaságok is mintha
kevesebben lennének, ma este a pocsolyaugrás a trendi – ahhoz meg koncentrálni
kell. És lassan elkezdik. Aztán meg gyorsan folytatják, és meg sem állnak
másfél órán keresztül. A két nörd észvesztésig tartó táncba hajszolja a népet,
mindenki ugrál. És ugrál, és ugrál. Utoljára a Basement Jaxxen tomboltam
ekkorát. A hangzás és a hangerő üt, a Fivérek pedig elénk dobnak mindent, mit
csak Chemical-rajongó kívánhat. A party naggyon jó, a party naggyon szép, a
partyval meg vagyok elégedve. 11 után pár perccel azonban be kell fejezniük
nekik is. Alig hiszem el, hogy konyec. Lassan oszló tömegben jutok levegőhöz,
és rövid tanácskozást követően az áramlatokkal a kijáratig sodortatjuk magunkat.
Hazataxizunk, eldőlünk, jóccakát!

Péntek délután Gogol Bordellon folytköv.