Ambi Valencia

Fojtogató délutáni hőségben esünk

túl a belépés procedúráján, majd a Sziget mélye felé gyalogolva égig érő porral
szembesülünk. Mely állapotot nosztalgikusnak is nevezhetném, ám nem az, hanem
mélységesen zavaró. Ezt 15 év után már nem vártam, és nem van ez így jól. Mint
kicsivel később a Nagyszínpad környékén kiderül, a méhsejtek helyett valami
fémborítás van a földön, ami port nem fog, ellenben éktelenül csúszik. Idén
elfelejtkeztek volna a locsolásról?

Landolás után először azonban a PosTalálkát látogatjuk meg, ahol megismerkedem Komédiással. Nagyjából ilyennek
képzeltem el, csak gondolatban egy szemüveget is megszavaztam neki.
Beszélgetünk pár szót miértekről és hogyanokról, aztán mikor az első
vályogtéglák kiesnek a szánkból, elköszönök a sátor őrzőjétől, és a Nagyszínpad
irányában folytatjuk a felderítést. És a tömeggel igazán csak ekkor
szembesülünk. Ránézésre már az első nap délutánján kitehetnék a megtelt táblát
– mi lesz itt hétvégén? Valszeg mozdulni sem lehet majd.

A Nagyszínpadnál Weiddel
találkozunk, aki fényképre éhes szemekkel a Mando Diaot és közönségét
vizslatja. A hangerő sokkal több, mint amennyi kellemesnek mondható, és a
keverés is elsőnaphoz méltóan rossz. Testvérem érezni véli a rákenról szelét,
engem és Weidet azonban nem hoz lázba a svédek Pál Utcai Fiúkba oltott Ferenc
Ferdinándja. Pedig a srácok igyekeznek, de meg sem közelítik a The Hives
intenzitását. Rövid ideig tartó egymás fülébe ordibálás és napon való aszalódás
után a Világzenei Nagyszínpad felé slattyogunk, a por mennyisége felkavaró. Az
évek során megtanultam, hogy ha nincs előadó-tippje az embernek, ennél a
színpadnál akkor is jó zenékbe fut az ember. Várakozásaimmal ellentétben a
világzenei főutca járható, nagyobb torlódásokkal nem találkozunk. Érkezésünkkor
a Sierra Maestra nagy elánnal nyomja latin zenéjét, ami kifejezetten kellemes a
fülnek. A színpad környékén emberesnek mondható a tömeg, gyakorlatilag mindenki
táncol. Felfedezzük a keverőállvány tetejéről integető Gróßt, Weid pedig régi
cimborája láttán vigyorogva szublimál. A Sierra koncert után toroköblítő
folyadékokért indul akkor már hatosfogattá bővült társaságunk, a missziót a
Dalmát pultjánál teljesítjük.

Keverőhöz vissza, és az Orchestre
National De Barbés
második szigeti eljövetelét várjuk. És nem csalódunk bennük.
Lassan kezdenek, de az első szám közepétől rendesen meglökik a hintát. A következő
bő egy órában olyan arabzene-rokk-elektronika kevercset kapunk tőlük, hogy
érezzük: jó helyen vagyunk, 51 hét után hazaérkeztünk, és itt a helyünk még hat
napig. Kevesebben vannak, mint a kubaiak előadásán, de jó ez így. A keverés is
rendben van, a hangerő viszont itt is kicsit több a kelleténél. De a zene
felemel és szárnyára vesz – kinek kell ennél több? A hangulat egyre csak
emelkedik, a koncert közepétől a zenészek csúcsra járnak a közönséggel együtt. „Sok
ilyet még!” – kívánom gondolatban, nem sejtvén, hogy ez a szerdai nap egyetlen csúcspontja.
Tökéletes koncertnek csak azért nem nevezem, mert nem vagyok kíváncsi semmiféle
protestelésre. A zenéért jöttem, nem pedig franciául előadott bölcselkedést
akarok hallgatni.

Lassan kilencet üt az óra, így
kedvenc Wan2-sátrunkat célozzuk meg. Az esti film kezdésével egy időben ott
játszik ugyanis a szintén francia Ministére des Affaires Populaires. Érkezésünkkor a sátor környékén decens tömeget
tapasztalunk, a sátorban a korábbi helyszínekhez képest bőven van hely. A
francia sanzont és a hiphopot egymással ötvöző előadó közönsége veszi a lapot,
a hátsó sorok kivételével mindenki ugrál. Testvéremre is átragad a lelkesedés,
részemről azonban a Barbés muzsikája után „nem rossz, de nem is jó” kategóriájú
besorolást kapnak. Lötyögünk egy sort, aztán Manu Csávóra indulunk a
Nagyszínpadhoz.

Ahol is megdöbbentő méretű a
tömeggel szembesülünk, amiről megint csak a hétvége és a csurig telt Sziget jut
eszembe. A Kőkocsma felől támadunk be, de a keverő környékére jutást azonnal
elfelejtjük. A sokadalom szélén, a Népszabinál jelöljük ki alaptáborunkat. A
szomjanhalást megakadályozandó, mobil sörelosztó egységek segítségével
folyadékot veszünk magunkhoz, és figyelünk. A színpadon dübörög a zene, a
hangerő és a keverés estére sem lett jobb. Manu Chao pedig nyomja-nyomja
odafönn, megállás nélkül. És itt következik a nagybetűs ambivali: vártam is ezt
a koncertet, meg nem is. Manu zenéjét anno hamar megszerettem, de ma már
ritkábban veszem elő. Jól is esik tőle egy nagyszínpados koncertet látni, de
közel sem mondanám azt, hogy meg voltam elégedve a látottakkal. Mert vagy
esztelen tombolásba megy át az egész, vagy pedig unalmas lassúzó hangulatokat
kapunk Manutól. Részemről hiányolom a perzselést a koncertből – az eddig látott Sergent Garcia koncertek két nagyságrenddel meggyőzőbbek voltak Manuéhoz
képest. Sic transit, nem is várjuk meg a végét, hanem visszabattyogunk a
Wan2-hoz, ahol is az U.N.K.L.E. vár ránk 11 órától.

A Wan2-nál ismét védőitalt
veszünk magunkhoz, majd ősi dombunkon telepedünk le. Mire az U.N.K.L.E. a húrok
és a kütyük közé csap, előkeveredik Weid és GoCe. A sátort és környékét perecek
alatt betölti a szigetelő had, mi pedig a bejutásért való tülekedés helyett a
kényelmesebb sörözgetés és beszélgetés mellett döntünk. Innen legalább jól
hallatszik a zene, és üldögélés közben kellemes fáradtság vesz rajtunk eőt. A
hazaindulás tényét secpec eldöntjük, és toronyiránt lelépünk.

A Sziget
bejáratánál lévő dizájnos beléptető pultrendszer illetve az átvariált
terelőrendszer azonban épp a Sziget ésszerű elhagyását teszi lehetetlenné –
egyrészt nem szeretem, ha megmondják, merre kell mennem, másrészt tipikus
magyar szervezéssel a ló túloldala, hogy képtelenség normálisan megközelíteni a
Szentendre felé menő HÉV megállóját. Talán holnapra már nem lesz az.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

hat – az egy koncertes nap egyetlen koncert, ennyi sikerült hétfőn, pedig a kora késő délután már a szigeten talált, hunyorogtam is a napsütéstől rendesen. a sportsziget felé tartva megcsodáltam az agyagszobrokat - lehetetlen, hogy a szigetelők készítették volna mindet! -, be ...
sziget – amit látnod kell // hooverphonic // Augusztus 11-én, 23.00-kor a Wan2 színpadon valami olyasmi fog történni, amire - minden túlzás nélkül - évek óta vártam. Hooverphonic koncert lesz. Hogy kik ôk? Egy belga együttes, akiket tudatosan vagy csak véletlenül, de szinte mindenki ismer. Hogy...
szigetfeszt 4. nap – cseberből vederbe Ajajaj! Előre tudom, ha most megint idakanyarintok egy hiteles élménybeszámolót, akkor újra hallgathatom, hogy mennyire tipikusan önmagát ismétlő dolog az, amibe állandólag belefutok, hogy az életben nem nő már be a fejem lágya, hogy hiába nekem száz...