Vissza a jövőbe – vagy előre

A dEUS-ra dupla csapatunk két
részletben érkezik meg, a színpadi pakolás-átszerelés ideje alatt az embereket
bámulva így bőven van idő töprengeni, hogy vajon mennyien lesznek? Negyedóra
alatt kiderül, hogy elég sokan választják kora esti koncertopcióként a
belgákat, pedig csokit nem is osztanak. A hamar növekvésnek induló tömeg már
igazi fesztiválturista hangulatot ébreszt és azt a benyomást kelti, mintha a
nézők osztódással szaporodnának.

Aztán elkezdődik. Bejönnek,
vigyorognak, jókedvűek, és azonnal belecsapnak a lecsóba a Theme from
Turnpike
-kal. Majdnem tökéletesen szólnak, a hangerő viszont még kb 20 percig a
Nagyszínpadhoz képest is szokatlanul erős. A zene viszont csodálatos. Ha
mondhatjuk pont így, pont ezt „szerettük volna” hallani tőlük. A zenekaron
látszik, hogy élvezi az előadást – „We enjoy this” hangzik el nem egyszer–,
helyenként Sonic Youth-ot megszégyenítő noise-orgiát varázsolnak elő
hangszereikből.

A közönség tombola helyett inkább
hallgatja az előadást, a tömeg kisebb hányada bólogat vagy táncol. Ennek
ellenére mindenkire hamar átragad a színpadról áradó jó hangulat, ami az egymás
után sorjázó dEUS-„slágerek” áradata hallatán nem meglepő. Suds & Soda, Little Arithmetics, Fell of the Floor Man, Bad Timing, Start Stop Nature, If
You Don’t Get What You Want
. Megkapunk tőlük mindent, amit csak lehet.

A második félidőt szinte
végigugráljuk-énekeljük, fel sem tűnik, hogy itt a vége. Az elköszönő dal a For
the Roses
az In a Bar, Under The Sea-ről, aztán Tom még a lelkünkre hogy
kerüljük el a vegakaját, és rögtön úgy érezzük, hogy máris hiányzik valami.

Köszönjük dEUS, köszönjük Sziget!

A Radiohead kezdetét semmiképpen
sem szeretnénk lekésni, ezért már fél kilenckor elindulunk a Világzene
keverőjétől. Viszonylag gyorsan odaérünk a Nagyszínpadhoz – azt hittük, szombat
estea tapasztalnál nagyobb emberáradattal kell majd számolnunk a főbb utakon.
Kicsivel később ki is derül, hogy sejtéseink nem voltak alaptalanok: a
színpadot viszonylag zökkenőmentesen meg tudtuk közelíteni, de most ha akarnánk
sem tudnánk kellemesebb helyet találni a keverő bal első sarkánál. Pár perc alatt tele
lesz a hócipőnk az rohamosan növekvő tömegben folyamatosan egyszerre két
irányban mászkáló emberekkel – a közlekedés vágyával szemben nincs
ellenérzésünk, de a 3 percenként a tömeg elejébe, utána pedig a tömeg szélébe
vándorló humanoidok türelmetlensége nagyon zavar. És a feketeleves csak ezután
jön: mikor már érezzük, hogy nem sokat fogunk látni, megkérik az embereket,
hogy húzódjanak át a Présház-sideról a Népszabadság-sidera. A tömeg az elviselhetőség
határáig fokozódik.

Végre azonban eljön a kilenc óra
is, a Radiohead 2-3 perces késéssel kezd. Az embermassza üdvrivalgással fogadja
rég várt hőseit, akik azonnal a húrok és a kütyük közé csapnak. És a zenekar
kitölti a rendelkezésére álló helyet és teret és időt. Sokáig nem volt világos,
hogy az OK Computer okán (és később lemezeiknél is) miért emlegetik velük kapcsolatban a Pink Floydot – dalaik sem hangulatukban sem szerkezetükben nem hasonlítanak az
elődként (vagy talán inkább párhuzamként) citált zenekar műveihez. Ezen az
estén viszont megértettük: ez az öt ember valami olyasmit művel a színpadon a
fülünk hallatára, amire hasonlatként nehezen lehet jobbat kitalálni. Úgy
éreztük magunkat tegnap este a színpad előtt, mintha a legbelsőbb gondolataink
egy részét zenésítették volna meg. Megvolt minden, ami egy álomkoncerthez kell:
elszállás, érzékenység, koncentrálás, improvizálás. Felemelő volt ott lenni, és
két órán át a felénk áradó zenehullámokból azt kiérezni, hogy „igen, ezt most
nekem játsszák”, „jó hogy szóltál, én is így gondolom”.

Hogy kicsit a tényekről is
szóljunk érzéseinken túl: az előadás inkább volt merengően keserédes, mint
rockosan tomboló. Eljátszották kedvenceink nagy részét – nem gondoltuk volna,
hogy a Pyramid Song és az Idiotheque élőben mennyivel jobban megszólal, mint lemezen; hogy a Paranoid Androidot lehet kicsivel gyorsabban is játszani, mint ahogyan a
sorlemezről ismerjük; vagy hogy a Fake Plastic Trees és a Street Spirit
mennyire illenek a nyugizós-kísérletezős hangulatokhoz.

Szóval számunkra reveláció volt
ez a két órányi hangzuhatag. Annyira, hogy a vadparaszt germán lökdösődőket, a
mellettünk egy órán át agyrobbantó olasz-angolsággal kétéves kisgyermeket megszégyenítően nyafizó, és
azonnali mészárlásra ingerlő hangú, a vonyítást éneklésként értelmező
földbuta talján lányt a koncert közepétől már el is felejtettük. Újabb
örökranglistás élménnyel lettünk gazdagabbak. Creep most nem volt.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

sziget-perverzitás Az évben van 51 hét, és van a Sziget Fesztivál. Az elmúlt 51 hétben minden fergeteg-buli csak csenevész petting volt ahhoz képest ami most ránk vár, mert ma hosszú előjáték után végre kezdetét veszi a forradalmi aktus, melyben a veszélyes 7 lövetű ...
Sziget Skalauz – 2. rész 4. nap, szombat 14:30-tól Club Tequila az Insomnia Színpadon – ők a No Doubt féle harmadik hullámos skát nyomják, akinek sikerül korán kiérnie, lesse meg őket. 17:00-kor kezd a Pannonia Allstars Ska Orchestra a Világzenei Színpadon – a tavalyi sziget...
Támadáááás! Tavaly azt mondtad, Te többet vagy ki sem teszed a lábod, vagy csak pár napra tisztán, de kiköltözni azt semmiképp. És még fogadkoztál is... Ezzel szemben most előszedted újra a csővázasod, sátrat, hálózsákot meg minden ilyesmit és csomagolni kezdtél...