Vissza a jövőbe – vagy előre

A dEUS-ra dupla csapatunk két
részletben érkezik meg, a színpadi pakolás-átszerelés ideje alatt az embereket
bámulva így bőven van idő töprengeni, hogy vajon mennyien lesznek? Negyedóra
alatt kiderül, hogy elég sokan választják kora esti koncertopcióként a
belgákat, pedig csokit nem is osztanak. A hamar növekvésnek induló tömeg már
igazi fesztiválturista hangulatot ébreszt és azt a benyomást kelti, mintha a
nézők osztódással szaporodnának.

Aztán elkezdődik. Bejönnek,
vigyorognak, jókedvűek, és azonnal belecsapnak a lecsóba a Theme from
Turnpike
-kal. Majdnem tökéletesen szólnak, a hangerő viszont még kb 20 percig a
Nagyszínpadhoz képest is szokatlanul erős. A zene viszont csodálatos. Ha
mondhatjuk pont így, pont ezt „szerettük volna” hallani tőlük. A zenekaron
látszik, hogy élvezi az előadást – „We enjoy this” hangzik el nem egyszer–,
helyenként Sonic Youth-ot megszégyenítő noise-orgiát varázsolnak elő
hangszereikből.

A közönség tombola helyett inkább
hallgatja az előadást, a tömeg kisebb hányada bólogat vagy táncol. Ennek
ellenére mindenkire hamar átragad a színpadról áradó jó hangulat, ami az egymás
után sorjázó dEUS-„slágerek” áradata hallatán nem meglepő. Suds & Soda, Little Arithmetics, Fell of the Floor Man, Bad Timing, Start Stop Nature, If
You Don’t Get What You Want
. Megkapunk tőlük mindent, amit csak lehet.

A második félidőt szinte
végigugráljuk-énekeljük, fel sem tűnik, hogy itt a vége. Az elköszönő dal a For
the Roses
az In a Bar, Under The Sea-ről, aztán Tom még a lelkünkre hogy
kerüljük el a vegakaját, és rögtön úgy érezzük, hogy máris hiányzik valami.

Köszönjük dEUS, köszönjük Sziget!

A Radiohead kezdetét semmiképpen
sem szeretnénk lekésni, ezért már fél kilenckor elindulunk a Világzene
keverőjétől. Viszonylag gyorsan odaérünk a Nagyszínpadhoz – azt hittük, szombat
estea tapasztalnál nagyobb emberáradattal kell majd számolnunk a főbb utakon.
Kicsivel később ki is derül, hogy sejtéseink nem voltak alaptalanok: a
színpadot viszonylag zökkenőmentesen meg tudtuk közelíteni, de most ha akarnánk
sem tudnánk kellemesebb helyet találni a keverő bal első sarkánál. Pár perc alatt tele
lesz a hócipőnk az rohamosan növekvő tömegben folyamatosan egyszerre két
irányban mászkáló emberekkel – a közlekedés vágyával szemben nincs
ellenérzésünk, de a 3 percenként a tömeg elejébe, utána pedig a tömeg szélébe
vándorló humanoidok türelmetlensége nagyon zavar. És a feketeleves csak ezután
jön: mikor már érezzük, hogy nem sokat fogunk látni, megkérik az embereket,
hogy húzódjanak át a Présház-sideról a Népszabadság-sidera. A tömeg az elviselhetőség
határáig fokozódik.

Végre azonban eljön a kilenc óra
is, a Radiohead 2-3 perces késéssel kezd. Az embermassza üdvrivalgással fogadja
rég várt hőseit, akik azonnal a húrok és a kütyük közé csapnak. És a zenekar
kitölti a rendelkezésére álló helyet és teret és időt. Sokáig nem volt világos,
hogy az OK Computer okán (és később lemezeiknél is) miért emlegetik velük kapcsolatban a Pink Floydot – dalaik sem hangulatukban sem szerkezetükben nem hasonlítanak az
elődként (vagy talán inkább párhuzamként) citált zenekar műveihez. Ezen az
estén viszont megértettük: ez az öt ember valami olyasmit művel a színpadon a
fülünk hallatára, amire hasonlatként nehezen lehet jobbat kitalálni. Úgy
éreztük magunkat tegnap este a színpad előtt, mintha a legbelsőbb gondolataink
egy részét zenésítették volna meg. Megvolt minden, ami egy álomkoncerthez kell:
elszállás, érzékenység, koncentrálás, improvizálás. Felemelő volt ott lenni, és
két órán át a felénk áradó zenehullámokból azt kiérezni, hogy „igen, ezt most
nekem játsszák”, „jó hogy szóltál, én is így gondolom”.

Hogy kicsit a tényekről is
szóljunk érzéseinken túl: az előadás inkább volt merengően keserédes, mint
rockosan tomboló. Eljátszották kedvenceink nagy részét – nem gondoltuk volna,
hogy a Pyramid Song és az Idiotheque élőben mennyivel jobban megszólal, mint lemezen; hogy a Paranoid Androidot lehet kicsivel gyorsabban is játszani, mint ahogyan a
sorlemezről ismerjük; vagy hogy a Fake Plastic Trees és a Street Spirit
mennyire illenek a nyugizós-kísérletezős hangulatokhoz.

Szóval számunkra reveláció volt
ez a két órányi hangzuhatag. Annyira, hogy a vadparaszt germán lökdösődőket, a
mellettünk egy órán át agyrobbantó olasz-angolsággal kétéves kisgyermeket megszégyenítően nyafizó, és
azonnali mészárlásra ingerlő hangú, a vonyítást éneklésként értelmező
földbuta talján lányt a koncert közepétől már el is felejtettük. Újabb
örökranglistás élménnyel lettünk gazdagabbak. Creep most nem volt.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Az írás is elszállt Haza kell menni, és el kell mosogatni. Nyilván az alábbi képen szereplő személyek is azt akarták elérni, hogy hetijegyük viseletesnek tűnjön, de én már tudom, és aki ezt olvassa, az is tudja már, hogy nem ez a módszer a legcélravezetőbb: Hanem moso...
Sziget 2007 BF #1 A korai időpont, vagy a nagy név hiánya miatt, mindenesetre viszonylag kevés emberke társaságában szálltam le a HÉV-megállóból. A híd felé vezető úton persze már szép számmal képviseltették magukat a különböző „aggyá pénzt jegyre”, és a garantáltan ...
Anti-Sziget feszt Ha van Sziget fesztivál, akkor törvényszerű, hogy előbb-utóbb lesz Anti-sziget feszt is. Szóval, akinek nincs kedve/pénze/ingyenjegye a Szigetre menni, annak a TűzTate kínál ingyenes, kétnapos alternatívát 2007. augusztus 10-11-én pár vérbeli suttyó...