művészetek fődje – a meglepő végjáték

Ültünk az asztalnál, s csak ültünk. Ritka passzív üzemmódban vegetálva, kb. aktívabb volt nálunk a szobapálma, mert hiába csörgött több telefon is, hogy keljünk és menjünk valamerre, nem hajlottunk a reflexiós ingerekre.

Utolsó völgyi napom, másnap reggel kötelező meló, bosszantott hogy ezzel vége. Ha este hazamegyek, minden újabb csapolásnak mi értelme; hess, hess, mérgező gondolatok hess, ahogy lesz, úgy lesz!

Ültünk az asztaloknál, s csak ültünk. Megéheztünk. Láma-kutya az ízes falatokat már rég elhalászta előlünk, pénzünk kevés, a kaja drága, kitaláltuk, hogy tán a lángos jöhet ki legjobban táp/érték árarányba, ezért érte küldtünk. Magunk közül egyet, kinek kalapból került ki cetlin a neve: “Hajrá Matyi, hajrá Matyi!”, azt csak itt és csak most mellékesen megjegyezve, hogy bármelyik másik cetlit húztuk volna, akkor is neki kedvez a szerencse.

Hoppáré, de ő sem hülye! Pocakossal a hosszú sort neki sem volt kivárni türelme, ezért elsétáltak egy csemege boltig, hoztak egy kiló szeletelt kenyeret, egy vödör libazsírt, és fél kiló vöröset. (Nem bort, hagymát.) Aztán a sörös-kajás pulttól – mint a rossz pénzt, ott úgy ismerték már – sót, műanyag kést, kanalat és villát.
Hmm. Ötletes! Ha az mondom, ki sem néztem volna belőlük ennyi eredetiséget, keveset mondok és ők a többet, de ezen merész húzásukkal elnyerték minden érdemünket.

Áááá! Úgy vetettük rá magunkat a híg zsírra, mint a megvadult Xénák és a nyomában loholó hetekig koplaló hiénák! Felfaltunk mindent. Bármiben fogadni mertem volna, hogy a környéken senki nem volt nálunk büdösebb, de hogy jól lakottabb és elégedettebb sem, az is biztos. Élni tudni kell!

Teli gyomorral ugye meg már gondolkodni is könnyebb. Térképet vettünk elő, s kinéztünk magunknak két kis kékkel besatírozott mini-tónyi területet, ahol akár meg is fürödhetnénk, adva minimált az igényeknek.
Adva, persze. De semmilyen gyalogútra nem indulhatunk el, mi városi puhányok, csak úgy felkészületlen, ezért javasoltam is gyorsan, hogy a sátram mélyén lapul még egy üveg whiskey, ha csak addig meg nem buggyant, s az kólával behígítva a célra épp ideális lenne…

Tiltakozás egy darab nem volt, de még halk pisszegés sem. Felkért engem a társaság projekt-szakértőnek, amit én tudásomhoz méltón a legnagyobb szakértelemmel kezeltem. Konkrétan már a patakparton. Ott a sátraink előtt ülve. Éppen a teszt-kóstolgatások folytak, amikor hirtelen és kiszámíthatatlanul véget ért az üveg!
Hinnye, ez az útra rossz ómen, ezt mindenki így értékelte, avagy volt egy újabb körünk a kisboltig, amivel tartozásunk egy részét törlesztettük is az ördögnek. Hisz immáron zárva találtuk! Ó jaj, kissé megijedve tán fel is kiáltottunk, na most akkor velünk mi lesz? Nemes ügyért szívesen áldoz egy hősi jellem, továbbmentünk egy másik közértet keresve, amikor is utcafronton beleütköztünk egy egész forgalmas helybe.

Az ajtó fölötti táblára az volt kiírva: Szerpentin Italbolt.
Csodálatos! Nevében a színtiszta vidéki romantika, szereplői évek óta odajáró igazi őszinte arcok, mi vendégek, csak alkalmi nagyfogyasztók, de ezt minden nyíltságunkkal vállaltuk, majd szokás szerint megbontották nekünk a literes rumot. És ekkor látomásom volt, poharamba a fölötte függő neonról mintha belecsöppent volna a fény…

Jöttünkkor éppen virágzott az intelligencia. Karcsi ugyan elmenőben, de minket tapasztalva bicaját a kocsma ajtajába gyorsan visszatolta, s az egyetlen velünk tartó lánynak hatalmasat köszönt: pinádból parancsolj!

Hohó! Itt már megéreztük mi is ám az összefüggéseket, eszerint előkaptam a jegyzetfüzetet, ravasz Karesznak kértem egy sört, nehogy már vértisztítva dőljön belőle a szereplési inger, s engedtük, bíztattuk, népdal- és szólásgyűjtő köreinknek a magáét hadd mondja.

…és nem csak mert “mamutfenyő méretű a fasza“, vagy mert kikérte magának, hogy “ne tegyünk fel neki fasztalan kérdéseket“!.

Bemelegítésként így:
Falu végén túr a pocok, öreganyám baszni kocog.” “Öreganyám aluszik, ha megbaszod felugrik.
Arcom derűs, szemem vidám, 35-tel megy a Rigám.” “Eresz alatt fecskefészek, Dudás Róbert mindig részeg.
Kukorica pempő-pempő, szőrös pina nem kő’ – nem kő’.” “Szőrös talpú édesanyám, hoppon maradt húsvét után.

Karcsi 31 éves fiatalember, aki 40-nek tűnik. 2 szép leány édesapja, mutatós felesége rigolyáit kézben tartja, nem enged az erőszaknak, mint azt láttuk, mikor gyermekei az utca túloldaláról neki idekiabáltak, hogy “apu, mikor jössz haza?”, és az anyjuk nagy duzzogva, hogy “hagyjátok apátok, láthatóan fontos a dolga!”.

Búcsúzóul, jó papként, ki holtig tanul, matyóbával copfost szertartásosan összeadta, és helyi szokás szerint a menyasszonyt kifaggatta, borotvált-e a nuni. Mert ezt mindenképp tudnia kell. Ennyi.
Azért mielőtt elrepült volna mellőlünk a petendi szamuráj, kértünk még egy örök klasszikus darabot tőle, melyet a végén együtt énekeltünk vele, a szép Katyusa dallamára, hej.

És most mindenki együtt:
Ellopták a Karcsiék a traktort, megbaszták a szőke Natasát.
Állj meg ruszki, baszom az anyádat, mert ellopták a kombináltfogóm.
Mert nincsen búza, nincsen kukorica. Nincsen tojás, mert nem tojik a tyúk.
Állj meg ruszki, baszom az anyádat, mert ellopták a kombináltfogóm.

Aztán egy elég Woodstock kinézetű középkorú hölggyel beszélgettünk, aki gyöngyöket árulni jött ide, ebből van pénze, csak ebből, mert a többit már ellopta tőle egy szimpatikus cigányember, de ezt sem bánja, mert így már nincs mire vigyáznia, s volt még egy jó tanácsa, persze csak ha jót akarunk, várjuk meg az estét (hogy megyek így másnap munkába?), s térjünk vissza a petendi sörsátorba, mert ott 22 órakor olyan koncert lesz, hogy überbrutál izzik majd talpunk alatt a deszka, ezt garantálja!
Indíttatásunkra még rásegített a kocsmáros “Karcsi anyja”, aki szinte zavart már minket, hogy nincsen több rum, menjünk haza, zárni akar – de psszt, még vagy egy órán át nem engedtük.

A sörsátorba aztán mindenki meglepetésére újra körünkbe hullott a tegnap éjjel Kapolcson megtévedt barátnő-gida, mintha mi se történt volna, sértettségét sutba dobva, mert kitűnő helyzetfelismerő képességével belátta, hogy igazán nagyot bulizni csak velünk lehet. Vagy köszönjem jöttét két szép szememnek? No de hé! Mi ez a büdös hagymaszag? Na igen. Van érzés mi gyorsan múlik, s van olyan is, mi lassan…

Némi késéssel ugyan, de az italboltban emlegetett Club Era esztergomi zenekar, a Veszprémi Utcazene Fesztivál fődíjasa, összeállt egy szintén ott zenélő hollandus csapattal, és így együtt, egy tényleg akkora bazinagyot muzsikáltak minimum tíz hangszerrel, amekkorát rég hallottunk.

És amit kihozott belőlünk? Szavakkal tán le sem írható, de videó az meg nincs, nuku, mert masinám megint bedöglött, áhh, a technikára úgy látszik, már csak így hatok! De hogy Fredaster mellettünk kispistajóska kezdő táncosnak tűnt volna, az is biztos.

Hajnali 1 óra magasságában ismét esegetni kezdett. Márpedig sötétben és nedves ég alatt sátort összecuccolni, csak azért, hogy munkakezdésre hazaérjek nem csak praktikusnak nem tűnt, de nem is igen hősiesnek, ha figyelembe vesszük, hogy alkalmi táncpartnerem ilyen időjárási körülmények között a szomszéd faluba haza egyedül csak nem küldhetem, ezért felajánlottam, ha ő vállalja szagom, én vállalom, hogy ugyan kettőnket egy hálózsákba, de száraz helyre lefektetem…

Száraznak éppen száraz volt reggelre is – belülről. A híd alatt a sátorponyvát esővíz nem érte, ellenben a az előttünk eddig csak csordogáló Eger-patak szinte már beköszönt az előtérbe, avagy olyan laza talajon kezdtünk neki a készülődésnek, hogy az már cuppogott! Na de aki már pakolt össze sátrat esőben, az sejtheti, hogy az ennél még szemetebb dolog, így egy elégedett mosollyal díjazván egymást becsomagoltunk, az itt maradóktól elköszöntünk, s copfossal és matyibával hárman a messzi Pestnek stoppal nekimentünk.

Először egy zenész csóka vett fel minket, plusz egy hirtelen mellénk álló női potyautast s vitt el minket gúzsba kötve Veszprémig, majd egy fiatal baseballsapkás srác Várpalotáig (akinél otthagytam a kalapom-pom), onnan egy szimpatikus pasas a fehér bőrüléses BMW-jében (ráülni a vizes göncünkkel alig mertünk) Székesfehérvárig, majd ennek az antipatikus megfelelője dettó ilyen járgányban, ámde fekete bőrüléssel és 190-es átlagtempóban Martonvásárig, ahol is a benzinkút melegében egy jóravaló családapa ugrott be a hangos női taktikának: “fiúk, én már nem állok ki többet stoppolni, kérdezzetek meg itt valakit”, mire már ajánlotta is magát, hogy felvisz minket a fővárosba, ahova csak akarjuk, egyenként fuvaroz el minket bárhova.

Két és fél óra alatt a munkahelyemen voltam sátortól házig, összesen ha 10 percet álltunk útszélen, akkor ez már felfelé kerekítve számít, vagyis a nagy semmit tervezéses Művészetek Völgyéből csak lett móka és happy end, kösz skacok, nem bántam meg!

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Művészetek Völgye – 2. félidő Zűrös napok voltak, melyek próbára tették a Vándort, aki még mindig a Cseh Tamás est hatása alatt volt. Aztán megjött Szilvi is, így már hat nő jutott egy autóra, Dudu (az autó) szóvá is tette négyszemközt: „Vándor, megszakadok!” „Én is, jó Dudu” – í...
Művészetek Völgye – Első nap Igen, annyi év után visszatértünk Kapolcsra, és ezt most szó szerint, a fesztiválfaluban találtunk szállást. A támaszpontunk egy húsz négyzetméteres garázs, szoba-konyha egy légtérben. Lakható, csak a zuhanyt és a vécét kell megosztanunk a sátrazókka...
Művészetek Völgye – Második nap Ma van az Irodalmi jelen napja, szállásunktól alig száz méterre a Kávéházban. A délelőtti kezdést kicsit korainak tartom, lesétálok, s meglepődök. Az udvaron már legalább harmincan várakoznak. A megszokott kettős Weiner Sennyey Tibor és Kocsi Lajos k...