művészetek fődje – a kibővített folyomány

“Az első korty sör után megenyhültem, a világ nem olyan pocsék hely. A hatodik korty után helyrebillentek izmaim, működni kezdett a mimikám, és újra felfedeztem milyen tartalékokkal rendelkezem. A második korsó már ráérősebben gurult. Ez amolyan elgondolkodtatós, mélázós fázis, amelyben szervezetem új életre kel, a nap összekacsint a buborékokkal, és fejemben aranybarna mennyország képe sejlik… Rutintalanoknál talán itt lenne szünet. De egy hozzám hasonló fesztivál-tróger már kevésbé erős jellem, én csak itt kezdek erősebb sebességre kapcsolni”, hajajaj, e gondolatsort (újra) végig sem vezetem.
*a július 29-i Völgyfutár Napló “Sör, kultúra” cikkéből részint az ihlet és a költői képek

Immáron hatan voltunk: copfos geci, baszógép, pocakos, matyóbá és én, de a jámbor Láma-kutyával az élen, aki minden ebédlőasztal mellé leült, és szelíd gesztenye-szemeivel az “áldozatok” homloka alá egészen addig nézett, amíg azok finomabbnál finomabb húsfalatokat nem dobtak neki, hiába, már az első pillanatoktól fogva érződött, ez az állat egy zseni! Nyilván. És ami már nem kellett neki…

Mikor aztán degeszig ette már magát, s mi is túl voltunk a kezdeti regenerálódáson, együtt kiötlöttük megint, hogy hova tovább: Kapolcs, hadd szóljon!

Célunk se több, se kevesebb, de határozottá vált. Ád 1: az irigy kutya után esedékessé lett, hogy mi is bekajáljunk a Művészetek Völgye szerte legendásan olcsó, finom és kiadós táplálékul szolgáló kapolcsi borsos velős pirított kenyérkaréjokból a Királykő kocsmában, miközben húzzák nekünk a talpalávalót;
Ád 2: hogy találkozzunk a Csipszerben (egy másik helyi kocsma neve) prűd picsával és kis csipet csapatával, akkor azt még nem is sejtve, hogy ennek milyen vége láthatatlan következményei lesznek.

Vége tán még most is láthatatlan, de nem ez a lényeg. A kronológia szempontjából ide úgyis jobban passzol az eleje, miszerint megint órákat ültünk sörökkel a kézben, és finoman tartottuk magunk azon a szinten, ami már két kemény nap folyamatos eredménye.

Bár a szomszéd asztalnál egy punk srác mintha ennél is régebben kezdte volna. A részegen kötekedős fajtájának hogy nem esett padlófogató baja, kis részt köszönhető a túlsúlyossá váló leány társaságunknak, akik előtt a jómodor játszik ugye, még ha néha rájuk is ráférne a témából egy rövid oktatóanyag, de jó részt meg annak a nem lényegtelen momentumnak, hogy barátunk lassan már önállóan is képtelen volt megküzdeni a gravitációval, avagy hanyag eleganciával egyszer csak belehullott a porba.
Szegény pára…

És itt. Ezen a ponton gondoltuk végre többségünkben egy minden élvezetet nélkülöző fasztalon römijáték után azt, hogy lustaságunk legyűrvén menjünk el egy koncertre Monostorapátiba, és lógjunk be Kistehénre, meg fakultatív Balkan Fanatikra.

Igen ám, de az a falu innét gyalog kicsit messze. És hát így kutyával? Stoppolni sem a legkönnyebb, ezért biztos ami biztos, copfossal visszasétáltunk a Katlan Tónival szembeni kisboltba munícióért, ahol rutinos öregekként alkohol fok alapján döntöttük el, hogy a kóla mellé fél liter árbócosba vagy vitorlásba fektetjük a pénzem.

Az italokat okosan szétpalackoztuk, hogy a külön autóval futóknak is jusson, aztán két csapatban (6-an plusz Láma-kutya) végre valahára elindultunk. A stoppolással most sem volt gond egy szál sem. Matyóbá és Pocakos éppen befértek valakikhez hátra (menjenek csak a férfiak előre rendelni), mi meg rögtön utánuk, hogy hogy nem, az izzó csikló trióval és kis négylábú kedvencünkkel egy olyan kicsi autóba, mibe mások négyen is csak szűken.

A templommal szemben aztán, a helyi italkimérő egységben ördögi tervet szőttünk. Hogy a viharba mennénk már be a koncertre mi becsülettel, ha az számértékben kifejezve annyit tesz, mint 2000 forint/fő, mikor ennyiből itt asztalnál személyenként 10 egység rumkólára is futja?

Ötlet? Lógjunk be! Tehetős krupié-vitapartnerünk ellenállását a demokrácia gőgje hamar lenyomta, ergo megállapodtunk abban, hogy nem úgy csináljuk ahogy mindenki szokta, hogy valaki bemegy jeggyel, aztán kijön, s néhány bennlévőét kölcsönben kihozza, hanem új utakat járva, kalandosan! Ha kell, megkerülve a falut, közelítvén a kukoricásból. Ha megy, a beléptetésnél csellel, vagy egy jegy árába sem kerülő korrumpálással! A cél egy, és ez szentesít minden eszközt. Átváltottunk hát lopakodó üzemmódba…

Kerülős csel jobbról indult, 2 kertes ház szorításában egy gazzal sűrűn benőtt ösvénnyi terepen, melyen addigra értünk végig, mire már az egész társaság a szúrós aljnövényzet okozta szelíd óbégatások közepette az egész kísérletet úgy ahogy van feladta fejben. Na de sírásnak közöttünk nincs helye! A kemény fából faragott és még tűzben is edzett csapatvezérek határozott továbbot intettek, hisz balunkon újra látszódtak már a közel-távolban imént hivatali erőfölényükkel kérkedő jegyszedő személyek, ergo a parancs: ellen irányba futás!

– Kiskezit csókoljuk kedves hölgyem. Köszöntünk illedelmesen a zsákutca végiben utunkat álló kempingtulajdonos nőnek, mert persze hogy itt lakunk, már hogy a fenébe ne, nekünk a furcsaság, hogy 2 nap után még meg sem ismer… Hoztunk egy kis bon-bont magának. Illetve kis rumos meggyet, öö, kólát. Fogadja szeretettel.
– Most azonnal húzzunk vissza a fenébe, mert különben… rémisztgetett.
Már ott sem voltunk, övé az igazság szava és a velejáró tisztelet.

Akkor gyerünk félútig vissza, a patakon át, kis kerítésmászással – esetleg. Hoppá! Bújjék le a brigád, megint itt szigorú hölgy, jól van, nyugi, tovább ment, igen, és most mögé kerülve próbáljuk a kempingén át újra meg!

De most egy nagy hangú férfi volt, aki sietős léptekben minket követett.
– Azonnal álljatok meg, különben rátok uszítom a kutyákat! Lassie, harapd meg!
És már két drága skót juhásszal gyarapodott a minket üldözők népes tábora, de semmi gond, miénk a férfi, őt beborítjuk a bokorba, Láma-kutya meg tőrödik majd a tappancsajokkal – gondoltam, de ehhez képest megadtuk magunkat, és visszaballagtunk a legális bejárati zónába.

Ott megkérdeztem egy helybélinek látszó ügyelő srácot, hogy némi zsebpénzért garantáltan bevinne-e minket a koncertsátorba?
– Persze hogy! Ott arra kell kerülni a piros tégla épület mellett balra, elmenni a búzaföldig, aztán az útelágazásnál még mindig nem jobbra, mert az ott túl korai… – szóval csak mondta, mondta, én meg genyó mód legyintettem, hogy még nem is aktuális, előbb visszamegyünk inni egyet a sarki kocsmába, de nézzen néha oda, s ha majd együtt elmegyünk aztán mindahányan és bejutottunk, ami összegben megállapodtunk, azt megkapja.
Amatőr, az értékes infót előre kiadta.

Folytatódott hát tovább a kocsma béli hóka-móka, félszemével matyóbá már egy másik asztalnál ülő szép leánykákat mérte, a mieinket hanyagolva, talán sejteni vélte, hogy apuska a neki régi barátnőivel való törődést valahogy majd megoldja, ja, de hogy az első véletlen csókra hogy került sor, nincs a földön ember, a levegőben gólya, aki ezt tudja. Bár találgatni lehet…

De mire az egyből kettővé lett, úgy számban, mint személyben, ez az idióta már idecsábította művészlelkületével azokat a kiszemelt, de tényleg gyönyörű másikakat, majd a következő pillanatban már el is ment velük koncertre, a teraszon hagyva minket, hogy majd jön, ha vége, mert ugye mi úgyse mozdulunk már innen, ez nyilvánvaló. Az anyád töke! Nem mintha végül nem lett volna igaza, bár kiegészítve azzal a nem elhanyagolható körülménnyel, hogy fél óránál tovább benn ő sem bírta, visszajött közénk, a szerető pajtikhoz, kezében egy harci zsákmányállatot billegtetve, hogy idefelé ezt szerezte, még teli, igyuk meg az egészségére. Egy Soproni Szűz volt, jelentem. Alkoholmentes! Itt már egyértelművé vált, hogy ez a néhány percnyi romantika neki totál bekevert, és teljességgel elment az esze.

Mielőtt visszaindultunk volna Kapolcsra (zárórakor), még csomagoltattunk a kedves pultoslánnyal pár műanyag poharas szendvicset, már csak azért is, hogy valami fenntartsa a benső hőséget, ha már eközben a szabadban veszettül fújt a szél és esni kezdett, de úgy ordenáré mód! Stopra kiálló kezünk majd megfagyott.

A közelből country zene hangja szólt. Utánamentünk. Fedett sátor alatt heje-huja kedvünk jó, csókra álló ajkaink illenek a tánchoz, de már tudom, 2 barátnőt néhány perc távlatában váltogatni nem tanácsos, mert meglátják egymást, s annak csak sértődés a vége, eh, hogy ez az én erkölcsömbe belefért-e, félek, ha ez kérdés lenne, azt válaszolnám: igen. Egy jó buliban hol ebben a kivetnivaló?

Kicsit dúló-fúló hangulatban a lányok útja szétvált Kapolcs után, a “vajon ki orrol jobban kire” téma hamar költőivé vált, mert mi maradék még ekkor sem hagytuk abba, a Rézangyal az hiába zárva, ha a Csipszer a szomjas vándort éjjel-nappal hívogatja – nem maradtunk ott sem magunkra, se sokáig, mert belefutottunk egy indiai dorombverő csapatba, melyet mi a népi magyarhoz szokottak erőnek erejével törtünk, hiába, minden finom műszerhez mi sem értünk úgy, mint a keretes szerkezetnek felépítéséhez, hogy a Királykőben is rendeljünk még egyet-egyet, csuhajja és csinnadratta, világosodott az ég alja, mire megint hazaértünk, s matyóbával egy technikai malőr kapcsán sátrat, s még ki tudja kit, elcseréltünk.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Művészetek Völgye – Első nap Igen, annyi év után visszatértünk Kapolcsra, és ezt most szó szerint, a fesztiválfaluban találtunk szállást. A támaszpontunk egy húsz négyzetméteres garázs, szoba-konyha egy légtérben. Lakható, csak a zuhanyt és a vécét kell megosztanunk a sátrazókka...
Művészetek Völgye – Ötödik nap Átgurultunk Dörögdre, még nem voltunk a Klastromnál, nézzük meg milyen. A Klastrom szép. A színpad már kevésbé, most a rom elé húzták, takarva a még álló falakat, és jócskán kisebbítve a nézőteret. Biztosan ezért nevezték el nagyszínpadnak. A jórészt...
Művészetek Völgye – Harmadik nap Öcsre indulok, szerencsére félóra alatt kiérek a faluból. Az evangélikus templomban Dresch Mihályra várunk. Némi késés után a szervező közli, Dresch Kapolcson van még, várjunk fél órát, mert lehetetlen ideérni. Várunk. Fél óra eltelt, újabb közlemény...