Zseniális fiatalok és nagy öregek Szegeden

Harminc évvel ezelőtt,

amikor sok barátom útnak indult, hogy Varsóban, vagy bárhol a keleti blokkban
meghallgassa az SBB-t nagyon büszke voltam hiánytalan bakelit gyűjteményemre.
Sokat változott a világ. 2006 november 12.-én hajnalban Józef Skrzek a
Belvárosi moziban a szabadságról énekelt. Ültem a puha, kényelmes széken, s
mint egy filmen láttam huszonöt évvel ezelőtti önmagam. A földre terített pokrócomon
ülve hallgatom Józef Skrzek-et. A szabadságról énekel. Olyan sokat azért mégsem
változott a világ…

Jazz napok újra és
újra

Igazi megszállottnak kell lennie annak, aki újra és újra megpróbálja
feléleszteni a Szegedi Jazz Napok rendezvényeit. Drienyovszki András ilyen,
hiába halt el többször a város érdektelenségén a próbálkozás, ő ismét a
szervezők között van, a jazz napok történetének immár negyedik szakaszát
vezényelve.

A ’70-es évek végén egy magára valamit adó egyetemistának
kötelező volt ősszel nekiindulnia, Debrecenbe, Nagykanizsára, Szegedre, vagy
mindhárom városba. Az utcákon megjelentek a pokrócos, hátizsákos fiatalok, a
koncerteken hagytak négy-öt métert az első sor és a színpad között. Ezek, a
helyek a földön, ezek voltak a legértékesebbek. Amikor első alkalommal érkeztem
meg Szegedre, jazz napokra, nem volt szállásom, nem volt jegyem sehova. A város
jótékonyan befogadott, s akárcsak Debrecenben, vagy Kanizsán, szállás mindig
akadt, jegy mindig jutott. A JATE Klubban hajnalig tartott az örömzene, az első
lángossütő már nyitva várt minket a Szt. István téri piacon. Egy feles a Búza
Kocsmában és valahol, valakinél lepihenni. Ez évről – évre kötelező volt. Mire
Szegedre költöztem a jazz napok legfényesebb időszakát élte. A jazz történelem
érdekes adaléka lehetne, ha valaki feldolgozná, s könyvbe foglalná a legendát.
És ekkor lett vége. Váratlanul. Drienyovszki és néhány szervező társa elhagyta
a várost, amely nem kért se a jazz napokból, se belőlük. Hét év szünet után
Szerdahelyi Zoltán irányításával próbálták újraéleszteni a hagyományt, de az
első tizenkét év, s főleg az 1979-85 közötti évek hangulatát már nem lehetett
visszahozni. Eltűntek a hátizsákos fiatalok, eltűntek a kelet-európai vándorok.
S ez ma is így van. A hét éves, s aztán ötéves szünet áthatolhatatlan űrt
hagyott maga után. Nem vigasz, sőt szomorú, hogy a nagykanizsai és a debreceni
jazz napok sem élték túl ezeket az időket.

Ha még jól is szólna…

Az első nap rögtön programmódosítással kezdődött, a Creative Art Trio helyére egy másik
magyar trió ugrott be: ifjabb Szakcsi
Lakatos Béla
, Orbán György és Kőszegi Imre. A közönség egyáltalán nem
bánta a változtatást, hiszen a két fiatal zenész nagy alázattal és kedvvel
játszott Kőszegivel, a tradicionális, magyaros jazz, magabiztos zongorajáték
elkápráztatta hallgatóit. Kőszegi hamar ráérzett a jó kontaktusra, minden egyes
nézőnek személyesen játszott. Sajnos egy óra alatt rá kellett jönnöm, az
Ifjúsági Ház nem sokat változott, a széksorok kényelmetlenek, a nagytermet nem
lehet behangosítani. Pedig reménykedtem, hátha sikerül, de vagy a hangerő rovására
tiszta zene szól, vagy torzul az egész a hangerőtől. Nehéz egy ilyen hosszú
alagút teremben zenét hallgatni.

Az est sztárvendége David
Murray
, Amerika egyik legfoglalkoztatottabb tenor szaxofonosa volt. Az
eredeti felálláshoz képest nem volt itt Jaribu Shahid bőgős, a fekete
underground meghatározó alakja. De aki résen volt, korábban láthatta már őt
Szegeden. Murray klasszikus, jól
fogyasztható zenével kezdett, hogy aztán őrületbe kergesse hallgatóit és
zenésztársait nehezen követhető, bonyolult improvizációival. A színpadkép
fantasztikus volt, a dobos Renzel Merrit hatalmas fazon, filmekben látni csak
hasonlót, és a zongoránál Lafayette Gilchirst is leginkább a képzeletünkben
kialakult amerikai dél hangulatát idézte meg. Hiába próbáltam átérezni, hogy
ezt a zenét hallanám egy amerikai bárban ülve is, az alacsony, oldalról
beláthatatlan színpad, a csapnivaló hangosítás megakadályozott ebben. Ezt talán
Murray-ék is megérezték, a kávézóban zenélő Rácz Trióhoz csatlakozva hajnalig
tartó örömzenével kárpótolták a kitartó rajongókat.

Az északi csoda

Szombatra
a szervezők lefalaztak néhány métert a terem végéből, így a négy-ötszáz
látogató zsúfolásig megtöltötte az IH-t. Soha ilyen színpadkép nem fogadott
még, mint most. A technikusok felrakták mindhárom norvég zenekar cuccát, ami
csak hét zenészt és egy énekest jelentett, de ekkora zűrzavart soha sem láttam
még. Első fellépő a Susanna & The
Magical
Orchestra volt, s sajnos
rögtön kiderült, az előző napi hangzásnál sokkal jobbat nem várhatunk. De
Susanna WallumØd hangja ezt feledtette a
nézőkkel. Morten Qvenild, aki billentyűs hangszereken kísérte, és egyébként a
zenék szerzője is, alázatosan követte mindenben a hófehér bőrű, vörösesszőke
dívát. A koncert felére kicsit leült az érdeklődés, az egymást követő számok
kizárólag Susanna hangjára építettek, de a végére, a ráadás előtti számmal
mindent feledtettek. Hátranézve, a közönség arcát fürkészve, a zene templomában
érezhettem magam. Rövid ráadás és technikai szünet után az In The Country következett. A billentyűs, zeneszerző Morten Qvenild
maradt, Roger Arntzen bőgős és Pål Hausken dobos jött. Kifinomult, nagyon
ravasz zenét hallhattunk, valahol a pop és a jazz határán. Quenild könnyed, de
klasszis zongora játékával bizonyította, igazán mestere hangszerének. A koncert
során mindhárom zenész énekelt, néha varázslatos perceket ajándékozva a
nézőknek. Egészen érdekes és izgalmas zenéket hallhattak a fiatalokkal
megerősödött jazzrajongók. Bátor vállalkozás volt a Private Music-tól, hogy az
újraéledő szegedi jazz napok egy teljes estéjét rááldozta az ismeretlen fiatal
norvég újhullámra, de megérte. Aki ott volt ezen az estén, évekig emlékezni
fog. A záró zenekar, a Supersilent
már megosztotta a hallgatókat, a zene határmezsgyéin utazó audio-művészek
produkcióját meg sem próbálom meghatározni. Mindennek a lelke Helge Sten, saját
gyártású elektromos kütyüjeit csavargatva vezényelte társait, zenéjük hol
lebegett, hol durván feszegette hallásunk tűréshatárát. Két szám alatt sikerült
közönségüket felére csökkenteni, de ez nem baj, egyszer minden zenét meg lehet
kóstolni. A Supersilent jelképesen
megkezdte az IH bontását az átépítés előtt.

Az SBB koncertet a szervezők a Belvárosi moziba
vitték, ami jó ötlet volt, egyrészt nem ártott kiszellőztetni fáradt agyunkat a
Supersilent után, másrészt a moziban
azonosultam azzal, hogy sokan csak erre a koncertre jöttek el napijegyükkel. S
bár a beengedés előtt meglehetősen izgatott várakozás alakult ki, a nagyterem
nem telt meg, úgy látszik elfáradtak a régi jazz-rockerek, éjfélkor már
párnáikra hajtják fejeik. De a jó koncert ismérve nem a zsúfolt ház, s ez a
vasárnap hajnalba áthúzódó koncert nagyon jó volt. A két főre csökkent trió
Németh Gábor (Skorpió) dobossal kiegészülve lépett színpadra, az idő Anthymos
Apostolis vonásait kímélte meg inkább, Józef Skrzek valljuk be, megöregedett. A
zenén mindez mit sem változtatott, Apostolis zenéje kétnyakú gitárjával most is
olyan visszahúzódó volt, mint harminc évvel ezelőtt, és éppen ezért meghatóan
szép és emberi. Skrzek, aki néha maszkszerűen mozdulatlan arccal játszott,
basszus játékával visszaadta a gitárzenébe vetett hitemet, hihetetlenül pontos
és erőteljes játéka egy mai zenekaréval felért. Énekhangja korával erősebb és
mégis lágyabb lett, zongorajátéka érzelmesebb. A tuti dobfelszerelés mögött
keményen dolgozó Németh Gábor kiváló dobos, de Piotrowski dobjátékát nem
pótolhatta, a két dobos stílusa egészen más. A zene, amit hallhattunk, inkább
örömzene volt, nem jöttek az annyira várt szimfonikus betétek, a koncert nagyon
hosszú volt, olyannyira, hogy hajnal háromra leépítették a közönség egy részét.
De aki maradt, s megvárta Somló Tamást, hallhatott néhány LGT zenét is. Sajnos
Somló csak a ráadásra találta meg önmagát, addigra lépett túl saját egóján és
meghatottságán. Jellemző, hogy a láthatóan elcsigázott zenészeket a maradék
közönség hajnal három után sem engedte el ráadás nélkül. A sokszorosan
újrainduló Szegedi Jazz Napok jó úton halad. Ez az idei fesztivál hangulatában
már felidézte a nagy fesztiválok hangulatát, a kínálaton látszott, hogy a
zenészválogatás hozzáértő, Szegedet szerető emberek kezében van. Nem hagynám ki
szívesen a 2007-es bulit, s mindenkinek csak ajánlani tudom, aki 2006-ban
kihagyta. És ha jó és izgalmas zenét akarsz hallani, irány Norvégia!

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Letiltható lehet a koncertek alatt a telefonok kamerája Téged is zavar, ha egy koncertből nem látsz semmit, mert mindig van egy gyökér, akinek feltett szándéka, hogy a telefonjával levideózza az egész koncertet? Persze a felvétel homályos, remegő, használhatatlan lesz, az élvezeti értéke 0, de gondolom ut...
Zenekarral játszik a Freestylers a ZPben A több, mint 15 éve pályán lévő Freestylers teljesen feje tetejére állította a ‘bass music’ műfaját, ott volt a legnagyobb fesztiválokon, a világ legnépszerűbb klubjaiban, július 29-én, hétfőn este 19 órától pedig a Zöld Pardonra mérnek csapást a ‘Th...
Spindrift buli lesz az A38-on Amikor a Tarantino-filmzenék fílingje találkozik a stoner zúzdával: három zenekar, három stílus, az elszállás három módja a Spindrift, a Blaak Heat Shuuja és a Y33BA európai turnéjának budapesti állomásán, a Duna fölött. Az est érdekessége, hogy a Sp...