„Bábel nem büntetés, hanem csoda”

A Szépírók Társasága III. Őszi Irodalmi Fesztiválja.

Virtuális kiállítás megnyitó

Az antológiák mint a kortárs
irodalom megjelenési lehetőségei, mint koremlékek vegyes érzelmeket hagytak
bennem. Volt idő, hogy a kultúrpolitika kezében tartva ezek szerkesztését
elodázhatta tehetséges szerzők önálló kötetének kiadását, hiszen folyóiratokban,
aztán antológiákban megjelentetni gondoskodó, ámde gyermekét rövid pórázon
tartó atya látszatát keltette. Így lehetett fiatal, tehetséges szerzőkből
meglett ember, sok publikációval, ámde alaposan elhallgatva. Ezeket az
antológiákat mégis szorgalmasan vásároltam egészen a nyolcvanas évek végéig,
mert ha csak egy vers, egy novella került így a kezembe, ami nem a megszokott
volt, megérte az árát; ’77-ben például a Szép Versek huszonnégy forintot,
könyvhéten ennek a felét. A szombati napot kiállítás és a kiállításhoz
kapcsolódó írók kerekasztal-beszélgetése nyitotta. Az első meglepetés akkor
ért, amikor képeket keresgéltem, a képek
előtt ácsorgó embereket, zavarban lévő fotóművészt, pogácsát, bort. Nos, ebből
semmi sem volt. Egyrészt nehéz lenne Kaiser Ottót, aki szorgos munkával
fényképezi a határon túl élő és alkotó magyar írókat, zavarban találni. A
céltudatos és magabiztos szerzővel Dalos György beszélgetett, a képeket
pedig, melyek kötetben, kötetekben jelennek meg, a félhomályosnak is csak
jóindulatúan nevezhető díszteremben vetítették a hallgatóságnak. S ha az írók
beszélgetése alatt nem ülök az első sorokba, a vetítővászontól két méterre,
ezekről a képekről nem sok emlékem marad. Így
azonban többször is megcsodálhattam, ahogyan Fejtő Ferenc a ’20-as évek
szerkesztőségében diktál a ’90-es évek végi asszisztensnek a komputerbe.

Határon kívül vagy határon túl

Sajnos a beszélgetésre Fejtő nem
tudott eljönni, így Margócsy István a szlovákiai magyar irodalom képviselői
közül Grendel Lajossal és Tőzsér Árpáddal, a Németországban élő Dalos
Györggyel, a Puerto Ricó-i Ferdinandy Györggyel és az olasz Tomasso Kemennyel
beszélgetett. A szerzők, akik mind másképp élik meg a határon túliságot,
áttekintették, hogyan lettek a határokon kívüli magyar írókból határon túli
magyar írók. Mert hosszú ideig nem létezett az erdélyi magyar író megjelölés,
helyette a romániai magyar író mesterséges megosztást használták. És
Grendelékkel szemben, a hazától 10000 kilométerre Ferdinandy nem mondhatta azt,
hogy rosszul húzták meg a határt. „Végtelen és időtlen lehet az író határon túl
is” – zárta le a témát Tőzsér.

A moderátor ezt követően arra
keresett választ, hogyan viszonyul az alkotó ahhoz, hogy környezete más nyelvet
használ, valamint a többségi társadalom hogyan fogadja el magyar nyelven író
tagját. Kemény, akit gyerekkorában vittek nyugatra a szülei, és olasz nyelven
versel, a paviai egyetem elismert anglisztika professzora, az angol költészet
hivatott fordítója, és ezentúl beszédébe gyakran keverednek francia idézetek, az
első szerelmet tartotta fontosnak s a ritmust, amit a nyelvvel együtt szüleitől
örökölt. Ferdinandy is úgy gondolja, aki az óvodában nem francia nyelven
malackodott, abból sohasem lesz francia költő. Igaz ennek kicsit ellentmondott
a mindig mosolygó Tommasso jelenléte, hiszen ő napjaink olasz költészetének
egyik legnagyobb képviselője. Dalos ezt a nyelvek különbségén túl a kultúrák
különbözőségére élezte ki, hiszen ő publicisztikát már németül ír, de
szépirodalmat csak magyarul. A magyar az egyetlen nyelv, ahol a megmagyarázni
szóban benne van a magyar szó. A legérdekesebb az volt, hogy a kérdésen éppen a
két Pozsonyban élő szlovákiai magyar író vitatkozott, ők egy városon belül
élnek, kétféle közösségben. Tőzsér színtiszta magyar környezetben, magyar íróként,
Grendel viszont átjár a nyelvek között, a szlovákiai köztudatban szlovák író.
Dalos még felvetette a magyar költészet gazdagságát, szerinte a német költészet
rímkészlete kimerült, míg a magyar költészet folyamatosan újat alkot. Ma a
magyar versek fordítása idegen nyelvre prózafordítás. Tőzsér szerint a pozsonyi
olvasó se szlovákul, se magyarul nem olvas, ezért az alapján ítéli meg az írót,
milyen mértékben szerepel a médiában. Ezen Ferdinandy is elviccelődött, 37 év
alatt nem mondta senkinek, hogy magyarul ír, így őt Puerto Ricóban nagyon nagy
írónak tarják. Dalos véleménye, hogy a szlovákiai vagy romániai írónak abban az
értelemben könnyű a dolga, hogy azonos világban élnek. A magyar irodalom hiába
képvisel jelentős helyet a német irodalmi életben, bizonyos dolgok egyszerűen
nem mennek át, ilyen például az irónia. Valahogyan így szárnyaltak témáról
témára.

A végére Tomasso Kemeny újra
magához ragadta a szót, elmesélte, hogy olasz versei felolvasása előtt, a
magyar nyelv szeretetétől vezérelve, el szokta mondani az ipafai papnak fapipája van szövegű versikét. A közönség ilyenkor
azt hiszi, hogy egy mandalát hallott, és mindenki nagyon boldog.

Én is az voltam.

A párhuzamos irodalom

Ifjú és örökifjú szépírók, akik

az antológiákból kimaradtak. Ezt a számomra értelmezhetetlen címet adták a kora
délutáni beszélgetésnek a szervezők. Mert ki az, aki vidáman kiül a közönség
elé, és elmeséli, hogy igen, ő az, aki nem került be egyetlen antológiába se.
Ez a beszélgetés feledhetőre sikeredett, és Mészáros Sándor sem tudta
kérdéseivel feledtetni a hibás megközelítést, sőt. Esze Dóra a kérdést, hogy
hova akarna tartozni, ha nem lenne körön kívül, nem is akarta megválaszolni,
aztán olvasott egy tárcát, de csak amolyan mindennaposat, nem is értettem,
miért. Utána a már korosodó Polgár Ernő következett, aki elmondása szerint
háromszor kezdte el az irodalmat, s íme most is, lebeszélték róla, hogy azt
olvassa fel, amit hozott, egy ’56-ról szóló írást. És a dac, ami érezhető volt,
a sértettség, elvesztette szerepét, ha már azt se teszi meg, amihez kedve
volna. Jött Gyukics Gábor, aki nem foglakozik azzal, hogy antológiában
megjelenjen, mert nem ír verset szerkesztők kedvére. Csak ami összeegyeztethető
a saját elveivel. Legújabb kötetéből, mert Gyukics többkötetes szerző,
antológia ide vagy oda, felolvasott egy csokorra való verset.

Hogy növeljék a szerzők körön
kívüliségét, a versek alatt beindul a levegőelszívó, -befújó, igen hangos
szerkezet, zavarva a felolvasást. Lázár Balázs nem foglalkozik az
antológiákkal. Még építi magát, ő mondta. Aztán jó színészhez méltóan
felolvasta verseit, melyek így, dramatizálva, tűrhetően hangzanak. A
beszélgetést Babiczky Tibor mentette meg, aki egyébként szerepelt antológiában.
Klasszikus, szép verseket olvasott, csendesen, nagy alázattal. Ő volt az igazi
kívülálló. Mészáros Tamás, nem találva a vékony szálat, minek mentén még
valahogyan kitalálhatnának ebből a ködös délutánból, átterelte a szót a
politika okozta sebekre, s innen már nincs visszaút. A kevés néző illedelmesen
kivárta a végét.

Az alig élő szerző

Késő délután igazi csemege.

Tarján Tamás, a Rivalda szerkesztője beszélgetett négy szerzővel. De micsoda
összeállítás: Békés Pál, Garaczi László, Háy János és Spiró György. Kezdetnek
Békés felolvasta írását az alig élő szerzőről, s rögtön képben voltunk. Nem sorolom
fel, ki melyik darabjából olvasott, kevés a hely, de a szép számmal összegyűlt
érdeklődök igazi olvasópróbának lehettek tanúi. Az üdítően kellemes, könnyű
felolvasásokon túl sokkal érdekesebb és fontosabb mondatok hangzottak el a
rövid beszélgetésekben, melyekkel Tarján átkötötte a fonalat szerzőtől
szerzőig. Mindeközben ügyesen tartotta a beszélgetést a Rivalda körül. Az
antológia, annak ellenére, hogy drámákat, színműveket közöl, szinte ugyanolyan
szerepet töltött be, mint a többi, szerzőket lehetett képbe hozni, de
elhallgatni is. A két fiatalabb alkotónál ez már nem annyira meghatározó, de
Spiró megemlítette, voltak évek, amikor őt és néhány társát nem lehetett
játszani, publikálni.

A Rivalda jól tükrözi a magyar
kultúra sajátosságát, létezik kortársdráma-kiadás. Ami fontosabb, hogy
Magyarországon van egy réteg, aki képes drámát olvasni. Ennek több oka is van,
legfontosabb, hogy a szerzők többsége más műfajban is alkot, ismertsége
elősegítheti a publikált dráma iránti érdeklődés kialakulását. Garaczinak
csupán annyi gondja van ezzel, hogy éppen a színházi szakma nem olvassa a
publikált darabokat, méltatlanul keveset foglalkozik velük.

A baráti hangulatú beszélgetést
összefogja egy ember személye, aki ugyan nincs ott, de mégis állandóan szóba
hozzák. Tanácsadó a kezdő írónak, társa a dramaturgnak, a színpadon él, a
színpadnak él. Hozzá bátran lehet bármilyen kérdéssel fordulni, gyorsan s
egyszerűen megválaszolja azt. Kornisról volt szó, ő az, aki valamennyi
szerzőnek segített már ötlettel, jó tanáccsal vagy csak egy-két baráti szóval.
Kornis Mihály érezhetően jelen volt.

Az idő gyorsan szállt, a szövegek
lekötötték a hallgatókat. Tarján lezárta a beszélgetést, pedig maradtunk volna
még.

Sport és irodalom

Vasárnap délelőtt ismét egy
furcsa kiállításmegnyitó, a focizó magyar írókról Burger Barna készített
fotókat. Ám a kiállított képek enyhén szólva
is csak részletnek tekinthetőek, az a kilenc író, aki itt szerepelt, alig fele
a magyar íróválogatottnak. És a beszélgetés is. Sajnáltam Szilágyi Zsófiát, aki
a Garaczi, Kukorelly, Zilahy hármassal próbált beszélgetni, de elsősorban
Kukorellynek köszönhetően erre nem kerülhetett sor. Kukorelly
labdarúgás-csőlátásban szenved, ezen a napon nem volt hajlandó másról
beszélgetni. Nem tudhattuk meg, milyen kapcsolatuk lehetett a nagy elődöknek a
sporttal, bár erre Szilágyi Zsófia tett egy kísérletet, nem kaptunk képet
arról, hogy jelen lévő szerzők műveiben milyen szerepet tölt be a sport. Akkor
miért ültünk másfél órát a díszes teremben?

Megtudtuk, hogy nem létezik
baráti játszadozás (Garaczi és Zilahy szerint igen), hogy Kukorelly véresen
komolyan veszi a sportot, ami egyenértékű a focival, sőt, más nem is létezik.
És egy egészséges szemléletű hímegyed egész életét behálózza, ezzel indul a
csajozás, ez alapján alakul ki vezető vagy vezetett szerepe a falkában,
kapcsolatrendszer, megütközés egy szublimált háborús viszonyban, szóval mindaz,
amire egy férfinek szüksége lehet. A két nap alatt néha hiányoltam az
interaktivitást, de most nagyon. Talán a húsz-huszonöt néző valamelyike
rávezethette volna Kukorellyt, hogy miért is ülünk itt. De így, ez a délelőtt
csak róla és a focinak nevezett sportról szólt.

A Szépírók
Társaságának ötlete nagyon jó. Két napon át irodalomról, írókról és műveikről
beszélgetni jó dolog. De válogatni kell, mert húsz órát végigülni ebben a
témában szerintem csúcskísérlet. Úgy láttam, Vámos Miklós ezt megtette. Övé a
rekord. Miénk pedig az a pár nagyon értékes gondolat, amit ki tudtunk szűrni a
magunk néhány órájából. Most csak az biztos, hogy én legközelebb is ott
leszek…