Prodigy-koncert a Szigeten mint kulturális esemény

A CLS Records hivatalos sajtóközleménye a Sziget utolsó napjáról így hangzik (illetve így néz ki; hogy hogy hangzik, azt természetesen csak az tudja meg, akinek felolvassák, vagy aki felolvassa magának):

Tegnap este zárult a 14. Sziget Fesztivál, melynek finise a vártnál is erősebbre sikeredett, a délután folyamán kikerülhetett a Megtelt! tábla, ami 65 ezres napi látogatószámot jelent. Köszönhető ez többek között a zárónap húzós Nagyszínpados programjának ahol Iggy Pop, az Anima Sound System és a Prodigy koncertjére bulizhatott a több tízezres tömeg. Az Anima dinamikus számos régi dalukat új köntösbe felvonultató, de legalább annyi új felvételt is felsorakoztató műsora élén Judy J énekesnővel és csak a Sziget miatt Budapestre érkező Jeremy Thompson-nal kiegészülve még a legvisszafogottabbakat is megmozgatta. A buli igazi tetőfoka viszont ezután következett el a brit The Prodigy színpadra lépésével, akiknek a koncertjére az idei fesztiválon a legtöbben, rekordot döntve közel 50 ezren voltak kíváncsiak. A zenekar pár évvel ezelőtt elmaradt Szigetes koncertjét kiválóan feledtette a mostani fellépéssel, ami nemcsak egy zúzós best of Prodigy buli volt – felvonultatva a banda szinte összes ismert „slágerét” – , hanem egy dögös performance is volt élén Maxim és Liam frontemberek tökéletes színpadi játékával, mellyel egy igazán emlékezetes zárást adtak hazánk legnagyobb volumenű zenei rendezvényének.

Két megjegyzésem van:

  1. Idézőjelben van, hogy “slágerét”! Ahahahaha!
  2. Who the fuck is Jeremy Thompson?

Namost a Prodigy-ről, meg úgy általában a Sziget line up-járól az a véleményem, hogy az egy-egy jelzésértékű valóban aktuális Scissor Sisters mellett egy olyan fesztivál, amelyik azt szeretné, hogy Európa könnyűzenei térképén egy maximális nagyságú piros ponttal jelöljék, az a rendezvény a Prodigy-t már csak a táncdalfesztiválsátrába engedi be, nem csinál belőle fő attrakciót büszkén.

Eme tétel indoklásául induljunk ki abból a valószínűleg kétségen kívül álló tényből, hogy a Prodigy nem a művészieskedésben utazik (szemben pl. az önmagát véresen komolyan vevő Radioheaddel vagy némileg a Placebóval), hanem, mint a jó popzene általában a pillanatról szól és akkor jelent csak valamit, ha sikeres.

A Prodigy a ’90es évek elején volt underground, és amint az abban az évtizedben sokakkal megtörtént, egy véletlen (vagy egy iparág, ez most nézőpont kérdése) a felszínre vetette és hirtelen kifolytak ők a csapból, és az az év csak róluk szólt, és a Prodigy foglalta össze mindenki számára érthetően és átélhetően, hogy miről szól a népszerű kultúra abban a pillanatban. Ezen a csúcsponton két egymást követő számuk első helyezést ért el a brit slágerlistán, ami népszerűségi szempontból nagyjából a Britney Spears-kategóriában helyezi el a Prodigy-t.

Akit tényleg a zene érdekel (nagyon kevés ilyen ember van a harmincon aluliak között, mivel akit a zene érdekel, az komolyzenét hallgat), arra ez a párhuzam nincsen hatással, annak ez az adat nem mond semmit. Mindenesetre tény, hogy a Prodigy zenéje az 1996-os év zenéje, és a legutóbbi próbálkozásaik, amivel aktualizálni próbálták magukat, látványosan kudarcba fulladtak. Kedves olvasóim, 1996. pont egy évtizeddel ezelőtt volt. A Prodigy-koncert a Szigeten meg tegnap este.

2006-hoz kábé annyi köze van a Prodigy-nek mint Korda Györgynek és Balázs Klárinak. Ebben a szellemben készültem én a koncertre, és egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy bármi más járna a fejében annak a cirka 30.000 embernek, akikkel tegnap este összegyűltünk a Nagyszínpad előtt nosztalgiázni. “Fú, a Prodigy, emlékszel!? Amikor egy kémiaórára kölcsönadtam a Csanakinak azt a kazettát, amire előző este fölvettem a rádióból a Firestartert, de a Magyariné elkobozta a walkmant!?

Persze igazából nem sikerült elhitetnem magammal, hogy tényleg ez ösztönözte volna oda az összes puntert kedd estére, nyilván a magyar közönség zöme szerint a Prodigy menő és tök mindegy, hogy ez most melyik évezred. Hogy miért pont a Prodigy-t tüntetjük mi ki ezzel a lefegyverző szimpátiával – ez az, ami engem igazából érdekel. De nem tudok rájönni, természetesen.

Viszont a koncerten két kissrác pattogott előttem, mint a gumilabda, az egyikük talpig prodigy-kendőben, és öröm volt nézni őket, annyira sugárzott belőlük, hogy ez most életük koncertje so far. Két szám között készítettem velük egy miniinterjút, fogalmazzunk így. Egy minit, de mélyet. Ezt beszélgettük ugyanis, amikor az egyik kissrác egyszer csak hátrafordult:

  • Egyik kissrác: Jaj, bocs, hogy párszor a lábadra léptem!
  • Bencze: Áh, semmi, ezért vagyunk itt. Tetszik a koncert?
  • Egyik kissrác: Aha, kúrrrrva jó!
  • Bencze: Bocs, hogy megkérdezem, de ti hány évesek vagytok?
  • Egyik kissrác: Tizennyolc!
  • Bencze: Dehát akkor amikor ez a zene menő volt, ti még általánosba jártatok! (az óvodát nem mertem megkockáztatni, pedig nagy túlzás az se lett volna)
  • Egyik kissrác (kissé kitérő válasza): Én már két éve vagyok Prodigy-rajongó, és megvan az összes cédéjük!

Természetesen, ha nosztalgiából is, én is szeretem a Prodigy-t, különben nyilván nem tapostattam volna agyon magam tegnap este, de én 27 éves vagyok, ezért ez a szeretet nem jelent semmit. Hiába látom én át ezeket az összefüggéseket olyan kristálytisztán, mint ahogy a Thalész-tétel megkérdőjelezhetetlenségét, amit fennt leírtam, akkor sem jelent semmit, teljesen súlytalan egy makacs ténnyel szemben. Mert itt popzenéről beszélünk, és ha két tizennyolc éves rajong a Prodigy-ért, akkor a Prodigy menő és a Nagyszínpadon a helye. És kész.

Én csak nevethetek a fejemet hátravetve, kacaghatok csordultig telt szívvel.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

szigetnow. 2006.08.12. radiohead @nagyszínpad. két órányi intelligens zene tengernyi bunkó társaságában. ez lenne a tegnapi radiohead-koncert summázva. ez a fesztivál-koncertek legnagyobb hibája: nem a profi hangosítás hiánya, nem is az odaszabós vizuál elmaradása (mert az volt ám), hanem a vágy ...
A Zakopane, Elefántcsontpart, Szentpétervár, Brüsszel-Marokkó tengel... Nekem a hatodik napon véget ért, a hetedik napon megpihentem. Tíz nap Kapolcs és hat nap Sziget után a csend a legszebb zene, amire vágyhatok. De csak estig, mert este már a szegedi IH-ban hallgatom a fiatal amatőröket. A Sziget vegyes érzéseket hag...
Pihenős-lötyögős-rohanós Elektromos eszközeink hasonló tempóban amortizálódnak, mint mi magunk a Szigeten: miután a fényképezőgépem objektívsipkáját már két napja kombinált fogóval méretre igazított, zöld kockás, egyébként igen trendi tormásüvegfedővel helyettesítem, vasárna...