De hová tűnt TGM?

Délután
Maszat elkap, mennem kell a nagyszínpadhoz.
Gentleman and the Far East Band, Németországból. Korai időpont, és mégis
meglepően sok néző. Főleg külföldiek. Nagyon kellemes, vérprofi reggae zene,
finoman kidolgozott váltásokkal. Nekem kicsit visszafogottnak tűnik, de még a
nap is kisüt, hogy jól érezzük magunkat. Teszi is ezt párezer ember. Elindulok
TGM-re, sajnos itt nincsenek programváltozás infók. Veszek egy sört, fogom a
szendvicseim, leülök a sátor elé. Bent Spiró beszél, kint én uzsonnázok a
fűben. Gyanútlanul kérdem a sátorőrt, időben mennek-e a programok. Igen, –
mondja – most, hogy Tamás Gáspár nem jött el. Azt a … Ez szívás. De mégsem,
mert átérek a 17 Hippies koncertjére, s később kiderül, TGM csak jót tett
velem. Tizenhárom a tizenhét hippi, de nagyon jók. Játszanak klezmertől francia
népzenéig mindent, a nézőtér itt is inkább nemzetközi. Jómagam bekeveredek a
színpad előtt néhányszáz francia közé, tíz perc múlva ölelgetnek, berángatnak
körtáncba, egy punk frizurás srác néha hátba ver, ugye, milyen jó zene? És
igaza van, ezek a zenészek boldogok, és csak boldog zenét tudnak játszani.
Olyanok, mint egy nagy csapat gyerek, akik kedvenc játékukat játszhatják
szabadon. Az egész mezőn két ember szorong, a biztonsági szolgálat, nem tudják,
meddig tartja meg a rács a tomboló tömeget. A hippik rendesen kijátsszák az
időt, még jócskán túl is, az elégedett, ámde igen hangos franciáktól a koncert
után jó ideig képtelenség telefonálni. Megyek Romasátorba, az erdélyi
Nagysármási zenekar húzza a talpalávalót, megy is az össztánc. Sajátos hangulata
van ennek a sátornak, roma zenére mindenki tud táncolni, mindenféle stílusban.
Az egész mégis olyan természetes. Én a Nomadara jöttem, Szirtes Edina Mókus
(Szeged), és Balogh Guszti kedvéért. Nem csalódok most sem, egészen kiemelkedő
képességű énekesek mindketten. Hogy maradjak a boldog zenéknél, Maszaték
visszacsalnak a Világzenei Színpadhoz az algériai Cheb Mami koncertjére. Akkora
zsúfoltság ma este nincs, Tankcsapdán és a The Rasmus-on zúznak a fiatalok. Mi
pedig boldogan vegyülünk bele ismét a soknyelvű csapatba, előttünk portugálok,
mögöttünk németek hullámzanak. Mindenki szeret mindenkit. Ennyi bőven elég. Még
mentem volna Ágira, de nem változtatok alapvetően jó hangulatomon, inkább
indulok, haza kell mennem Szegedre. De holnap délután már újra a Szigeten
leszek, az lesz az utolsó napom. Sajnos a fesztiválok látogatásáért senki sem
ad fizetést, pedig próbálkozok már évek óta. Egyszer talán sikerül.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Pihenős-lötyögős-rohanós Elektromos eszközeink hasonló tempóban amortizálódnak, mint mi magunk a Szigeten: miután a fényképezőgépem objektívsipkáját már két napja kombinált fogóval méretre igazított, zöld kockás, egyébként igen trendi tormásüvegfedővel helyettesítem, vasárna...
Nappal is EgyÜtt… Nos, a második napon munkábaálltam az első reggeli szolgálatra. A nap egy olasz sráccal kezdődött, aki kitenyerelt egy fürdőkonténerben egy igen magasan lévő, igen kicsi ablakot - persze baleset volt, annál is inkább, mert tanú sem volt. De volt "ro...
szigetend gyorsan le kéne körmölni ezt az összefoglalót, ugyanis meglepően fürgén szökik az élmény, ami leginkább annak tudható be, hogy sokadik alkalommal az ember már nem elmegy a szigetre, sokkal inkább hazamegy, s otthon lenni bármennyire jó érzés, nem túl...