Kúl verdák, mocskos kicsi szájak

A tervezetthez képest késve indulunk, de hát a késés ideje fordítottan arányos a leküzdendő távolsággal, valószínűleg ez örök törvény. Kifelé menet a tegnapihoz hasonló jelenségbe botlunk, de ma a feltuningolt(?) külsejű járgányok viszik a vizuális pálmát. Rögtön a jegyellenőrzésen átesve egy viszonylag ritka természeti tüneménnyel találkozunk, nem jutunk be a kezdő napokon sztenderdnek mondható 5-8 perc alatt. Viszont ácsorgás közben kárpótolnak az el-elkapott társalgások, úgymint tolakodó plázacicababa bájosan csevegve elmagyarázza az emiatt méltatlankodó plázacicababának, hogy: „Azért sietek, mert kint dolgozom. Én nem szórakozni, hanem téged szórakoztatni jövök ki”, majd a teljes egyetértés után elfordulva hozzáteszi: „Köcsög”, amivel teljesen egy időben elmormogva halljuk a replikát is: „Ne ugass, mert telibeverlek”. Hát így. A jelképes motozás után csülkeinket kapkodva próbálunk valamit még elcsípni a Ministry-ből.

A helyszínre érve az már csak utolsó számot kapjuk el, illetve meglepetten konstatáljuk, hogy Al Jourgensen régi önmagához képest kétszer akkora. Előretolt helyőrségünkként az időközben elénk toppant simca szerint a ráadás az előadás legélvezhetőbb száma, majd tömören összegzi az eddig történteket, miszerint a fellépés jó, ha valaki odavan az egyetlen hatalmas tömbben lezúzott műsorokért, vagy a kivetített, gonosz Bokor Gyuriért, aki legalább olyan tartozéka manapság az amerikai zenekaroknak, mint egy lábdob. Az embermassza azért láthatóan élvezi a zajmasszát.

Viszont Lila Downs koncertjének már háromnegyed 8-as kezdésénél érezzük, hogy jó lóra tettünk. Kriszta és Peti is megérkezik, kisebb vitát kirobbantva korábbi világzenés ülői szokásainkról. Közben a színpadon egymást követik a gyönyörűbbnél gyönyörűbb, keserédes melódiájú dalok. A művésznő a számok között nagyon kedvesen mindig beszél pár szót magyarul, de ezt leszámítva nagyobbrészt spanyolul és angolul szólal meg. A harmadik-negyedik számtól kezdve a jelenlévők egyre nagyobb hányadában aktiválódnak a latin zenére reagáló hormonok. Szépen lassan mindenki rázni kezd, ki-ki vérmérséklete, vagy az előadásra szánt energiáinak függvényében. Fél óra után már a sorok közti vonatozás is beindul. Felfedezünk néhány szigetlakót, akik egyre kreatívabban használják fel a piros reklámárut, ezen kívül pedig az MMS falon egy teuton Sziget rajongói oldalt. Az utolsó szám végére Taka is megérkezik, simcával Sexepilt mennek nézni, Borisszal hármasban mi pedig a Nagyszínpad irányába indulunk el.

Szokott helyünkhöz érve holyval találkozunk, aztán lassan megtelik a nézőtér, majd ismét kiosztunk egy piros pontot a pontos kezdésért. Ezt a Jovanotti koncertet is emlegetni fogjuk egy ideig: a legelejétől kezdve táncolunk, az év közbeni rozsdának már nyoma sincs. Lorenzótól megtudjuk, hogy ma van Szent Lóránt napja – ennek örömére egy fergeteges bulit kapunk tőle. „Tánc, tánc, táncoljatok!” – vezényli folyamatosan a hallgatóságot. A számok között a tőle „megszokottnak” mondható módon, papírról olvassa föl magyar szövegét.

A hangulat az egész koncert alatt frenetikus, még a Nagyszínpad környékén fokozottan előforduló számok-alatt-mászkálós embertípus sem zavar most. És a zene? Élménynek leírhatatlan, csak útmutatóként: direktben, és a helyéből kifordítva is egyaránt megidézi a Chemical Brothers, a Nirvana, a White Stripes, Bob Marley és a funky szellemét is, az egyes nótákat kétszeres tempóval játsszák, az énekes folyamatosan a tömegbe mászik, stb. Ciki, vagy sem leírni, de ez az intelligens popmuzsik, ráadásul nem világnyelven előadva le a kalappal, hogy mennyire sikeres – bárcsak minden tucatáru, átlagos zenei élmény ilyen lenne. Az biztos, hogy eszes fiú ez a Lorenzo és hitelességben is sokat köszönhet az ügyesen választott kísérőzenészeknek.

A zenei stíluskavalkádban egy-két gitárszóló hallatán a rockmetál istenek is elismerően bólogatnak zenei Valhallájukban. Egyedül a programba beiktatott focistás-vetítéses rész, meg az említett előadóktól beiktatott többszöri idézet ad némi bájos pajtadiszkó-jelleget (köszi a kifejezésért Lajharnak) az estének, de ez tényleg csak a káka csomója. Előbbi egyébként érthető a talján fenegyerektől – kíváncsiak vagyunk, milyen lenne a Sziget egy magyar vb-győzelem után. A végére kiugráljuk-kitomboljuk-kiénekeljük magunkat, az utolsó számokra még a zenét nagyrészt fülön keresztül adszorbáló holy is megmozdul. Az előadás tizenegy óra után pár perccel fejeződik be.

Irány Pop Ivánék fellépése, az idén hiányolt Milli tejbár hűlt helye felé. A színpadi sátorban Taka és simca már bent vár minket, a Sexepil koncertről egyiküknek sincs túl bizsergető élménye, inkább csak fintorgó véleménye. A Bahiánál minden a régi, lézengenek páran, de késik a kezdés, amelyből kb. negyedórás csúszás lesz. Úgy tűnik, megérte várnunk, mert a társulat tényleg olyasmit és olyan színvonalon vezet föl, mint ami emlékeinkben él velük kapcsolataban. Kár, hogy nem tudjuk őket minden évben megnézni, mert így jelmezes fellépésükben egy mókás megoldást láttunk, a mögöttes tartalmat nem éreztük. Fél óra után ott is hagyjuk a koncertet, monotonnak érezvén a zenefolyamot. Érdekes élmény volt, de a zenekart további tanulmányozásra megjegyezzük.

A tegnapi büfében ismét burkolunk, meglepődve tapasztalva, hogy az ár és az íz nem, az adag mérete viszont redukálódott. Reméljük, hogy a folyamat visszafordítható a nagyobb, szerda esti adagok irányába. Csak mellesleg jegyezzük meg, hogy a Szigetről teljesen eltűntek, de legalábbis a felismerhetetlenségig átalakultak a jó öreg Hot Meleg Food Étel sátrak, így egy népszerű ételszolgáltatóval, igazi hungaricummal lettünk szegényebbek. Számuk sajnos már tavaly fogyásnak indult, idén pedig már hírük-hamvuk sincs.

Az est hátralévő részében aktív hímbandázást valósítunk meg, mivel már semmi érdekeset nem találunk a zenei kínálatban. A HVG-nél ízelítőt kapunk simca repülőtiszti ambicióiból, akiről kicsit később kiderül, hogy focistának sem lenne utolsó, fejelő tudományának az egyik német vendég is elismeréssel adózik. Fél három környékén lassan fütyül a pizsama is, a kifelé tartó tömeggel lassan sodródunk mi is haza.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

négyöt a szombatról csak annyit, hogy utálom a tömeget. a szombati tömeget különösen. a vasárnap meg mindig a leglassabb nap. nálam. meg ahogyan láttam másoknál is. a beszámoló most itt is ugyanaz, mint otthon, íme: 17 hippies, világzenei - pont elkapva. ...
Utolsó nap, avagy a maradék por felrugdosása Aki sokat jár fesztiválokra, az tisztában van azzal az érzéssel, milyen utolsó nap felkelni -tudatában annak, hogy ez az utolsó nap- , és nekiindulni valamelyik színpadnak, hogy namost akkor még utoljára egy jónagyot, meghogy ameddig bírjuk fenn lesz...
szigetnow. 2006.08.09. the_upbeats @mokkacuka! ó, hát ismét elkezdődött. nekem kicsit késői volt a start, mivel délutános műszakban élesítettem a kaszát, de azért így is meglepett, milyen üres volt az éjféli hév, amivel oldalamon bátor cimborámmal becéloztuk a placcot. a filatorigátnál már volt t...