Amikor boldog s boldogtalan boldog.

A napot, most már szokás szerint a Szellemvasútnál kezdem. A hűvös sátorban mintegy huszad magammal hallgatom meg a Tűzraktér bemutatkozását, szerintem érdekes, amit csinálnak, jó lenne Szegeden is hasonló kezdeményezés. A hallgatók szerint is az, akik benne vannak az interaktív beszélgetésben, és kérdeznek rendesen.

A délutáni időpont ellenére sokan várnak a PASO koncertjére, és ők hálásak, fergeteges bulival indítják a napot. Aki arra jár, ott ragad, a Világzene színpad előtti tér hamarosan megtelik boldogan ugráló, táncoló emberekkel. És ez most nem csak olyan színpad előtti zúzás, ez egy nagy össznépi ugróiskola. Együtt táncol a klott-gatyás német a skót-szoknyás franciával. Legalább negyedóra, hogy koncert után kijussak az útra, úgy döntök, maradok a boldog zenéknél, a Bahia felé veszem az irányt. Még elkapom néhány számra a Gravefruitot, itt azonban csak ötven néző lehet. De ők ugyanolyan önfeledten rázzák, mint a Világzene színpad több ezres közönsége. Igazi családi buli, együtt táncol mama, papa és a gyerekek. A Malacka és a Tahóra már céltudatosabb közönség érkezik, jó fél sátrat hoznak, láthatóan nem véletlen tévedtek be. A frontember bele is ordít a mikrofonba: nagyszínpad, nagyszínpad! Szellemes szövegek, változatos ska és pop-punk zene, na és ugra-bugra minden mennyiségben. Kimegyek a nagyszínpadhoz, a Sziámit csak megnézem. A színpad előtti tér inkább szeméttelepre emlékeztet, műanyag minden talpalatnyi helyen. És elég szerény érdeklődés, kisszámú csápoló funkcionáriussal. A zenekar talán korra megújult, de a zenéje már kevésbé izgalmas. Pedig aranylemez lesz. Szerintem már túl „profi”, mesterkélt, nincs benne semmi meglepő. És Sziámi szövegei is kiismerhetőek. A régi számokkal jobban meg tudnák mozgatni az egy-kétezer embert. Közben beesteledik, Yonderboi-t és színházat terveztem még mára. A Wan2 sátorban sűrű tömeg, benyomulok előre, szerencsémre egy német pár feladja a harcot, átadja nekem az első sort. A beállásnál látom, valami gond van, nem az a csapat cuccát rakják, akikre jöttem, de könyörgöm, a korlátot támasztom a színpad előtt, ezt nem adhatom fel. Kezdésre, mint a legyek, jönnek a fotósok, és villogtatnak is lelkesen, míg a zenekar be nem mutatkozik, bár a vásznon olvasható, a Bootsie Quartet játszik. Ekkor a harminc fotósból kettő, ha marad, ritka nagy égés. Ezzel a Szegedi Kortárs Balettnek lőttek, de mondom, első sor! Az Atlantiszt már láttam, a Bootsie zenéje elviselhető, mi gondom leget azon kívül, hogy a talpam tele van vízhólyaggal. Aztán rémálom, a legalább három bandából verbuvált zenekar kütyüit képtelenek összerakni a technikusok, az egyórás beállás kínjait türelmesen viseli a nagyérdemű, csak az SMS falon jön le néhány fikázó üzenet. Én elől látom, hány kilométer zsinórt húznak ki a roadok, csoda, hogy megtalálják egy-egy vezeték mindkét végét, felfoghatatlan, honnan tudják, hova kell bedugni. Már tudom, Pintér Béla darabját is ki kell hagynom, mindegy, azt is láttam már. A kezdés előtt percekkel a biztonságiaknak ki kell emelni egy kislányt, aki láthatóan nem tud magáról, elveszett szegény a korlát és a valóság között félúton. Barátnői, és ez igen megható, feladva órák óta védett jó helyüket, társuk után mennek. Megérdemelnének egy saját koncertet. A megszégyenült fotósok is visszakullognak, kézzelfogható a várakozás. Amikor végre belekezdenek, mint egy nagy, közös sóhaj tör ki a közönségből az elfojtott feszültség, a massza része vagyok, s ez a massza képes másfél órán át, megállás nélkül együtt ugrálni. Mindent elfelejtek, elfelejtem sajgó végtagjaim, elfelejtem, hogy a színházi sátorban kezdődik a Korcsula, elfelejtem, hogy elmegy az utolsó villamos, elfelejtem, hogy hány éves vagyok. Ez a zene mindenek felett áll, hibátlan, ösztönös és mégis tökéletesen szervezett. A mélynyomok rezgése bizsereg bennem talptól fejtetőig. Mintha öt perc lenne, úgy száll el másfél óra, nem elég, a közönségnek ráadás kell, amit meg is kap. Utána csak esünk kifele a sátorból, megy mindenki, amerre a lába viszi. Nem pont azt néztem meg ma, amit terveztem, de nem bánom. Zságer és Yonder játéka megismételhetetlen, a hangulat vitte őket is. És visz engem is, kifele a Szigetről, csak legyek minél előbb egyedül. Idő kell. Magány. Átértékelés. Zene. Csend. Ölelés.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Nappal is EgyÜtt… Nos, a második napon munkábaálltam az első reggeli szolgálatra. A nap egy olasz sráccal kezdődött, aki kitenyerelt egy fürdőkonténerben egy igen magasan lévő, igen kicsi ablakot - persze baleset volt, annál is inkább, mert tanú sem volt. De volt "ro...
Szevasztok! utolsó napra már szinte csak sétálni mentünk, nézelődni és mégegyszer utoljára hömpölyögni a színes tömeggel. Az előző napból tanulva még csak meg se próbáltuk megközelíteni a nagyszínpadot, ezért egykét bátor honfitárs le is gyávanyulazott - megérde...
Tyihííííííííííííííííííí, szerda! Acdc korán reggel, azt a leborult szarrá tépett és ivott réz fán sátor leszúrócövekét. Jó reggelt lakótársak, nem kell fogmosás, meg ilyenek. Szakad szét a fejem, lüktet, elfeküdtem durván az oldalamat, vagy valaki más feküdte volna el? Oda se neki,...
  • FENTE LEVENTE

    Egy épszerű egészséges józan döntés,népszerű lehet ha népszerűen a nép magáévá teszi és jól jön ki belőle,s nem menekül el előle csak hasznos dolgokat kreál belőle.

    (FENTE LEVENTE)