Amikor boldog s boldogtalan boldog.

A napot, most már szokás szerint a Szellemvasútnál kezdem. A hűvös sátorban mintegy huszad magammal hallgatom meg a Tűzraktér bemutatkozását, szerintem érdekes, amit csinálnak, jó lenne Szegeden is hasonló kezdeményezés. A hallgatók szerint is az, akik benne vannak az interaktív beszélgetésben, és kérdeznek rendesen.

A délutáni időpont ellenére sokan várnak a PASO koncertjére, és ők hálásak, fergeteges bulival indítják a napot. Aki arra jár, ott ragad, a Világzene színpad előtti tér hamarosan megtelik boldogan ugráló, táncoló emberekkel. És ez most nem csak olyan színpad előtti zúzás, ez egy nagy össznépi ugróiskola. Együtt táncol a klott-gatyás német a skót-szoknyás franciával. Legalább negyedóra, hogy koncert után kijussak az útra, úgy döntök, maradok a boldog zenéknél, a Bahia felé veszem az irányt. Még elkapom néhány számra a Gravefruitot, itt azonban csak ötven néző lehet. De ők ugyanolyan önfeledten rázzák, mint a Világzene színpad több ezres közönsége. Igazi családi buli, együtt táncol mama, papa és a gyerekek. A Malacka és a Tahóra már céltudatosabb közönség érkezik, jó fél sátrat hoznak, láthatóan nem véletlen tévedtek be. A frontember bele is ordít a mikrofonba: nagyszínpad, nagyszínpad! Szellemes szövegek, változatos ska és pop-punk zene, na és ugra-bugra minden mennyiségben. Kimegyek a nagyszínpadhoz, a Sziámit csak megnézem. A színpad előtti tér inkább szeméttelepre emlékeztet, műanyag minden talpalatnyi helyen. És elég szerény érdeklődés, kisszámú csápoló funkcionáriussal. A zenekar talán korra megújult, de a zenéje már kevésbé izgalmas. Pedig aranylemez lesz. Szerintem már túl „profi”, mesterkélt, nincs benne semmi meglepő. És Sziámi szövegei is kiismerhetőek. A régi számokkal jobban meg tudnák mozgatni az egy-kétezer embert. Közben beesteledik, Yonderboi-t és színházat terveztem még mára. A Wan2 sátorban sűrű tömeg, benyomulok előre, szerencsémre egy német pár feladja a harcot, átadja nekem az első sort. A beállásnál látom, valami gond van, nem az a csapat cuccát rakják, akikre jöttem, de könyörgöm, a korlátot támasztom a színpad előtt, ezt nem adhatom fel. Kezdésre, mint a legyek, jönnek a fotósok, és villogtatnak is lelkesen, míg a zenekar be nem mutatkozik, bár a vásznon olvasható, a Bootsie Quartet játszik. Ekkor a harminc fotósból kettő, ha marad, ritka nagy égés. Ezzel a Szegedi Kortárs Balettnek lőttek, de mondom, első sor! Az Atlantiszt már láttam, a Bootsie zenéje elviselhető, mi gondom leget azon kívül, hogy a talpam tele van vízhólyaggal. Aztán rémálom, a legalább három bandából verbuvált zenekar kütyüit képtelenek összerakni a technikusok, az egyórás beállás kínjait türelmesen viseli a nagyérdemű, csak az SMS falon jön le néhány fikázó üzenet. Én elől látom, hány kilométer zsinórt húznak ki a roadok, csoda, hogy megtalálják egy-egy vezeték mindkét végét, felfoghatatlan, honnan tudják, hova kell bedugni. Már tudom, Pintér Béla darabját is ki kell hagynom, mindegy, azt is láttam már. A kezdés előtt percekkel a biztonságiaknak ki kell emelni egy kislányt, aki láthatóan nem tud magáról, elveszett szegény a korlát és a valóság között félúton. Barátnői, és ez igen megható, feladva órák óta védett jó helyüket, társuk után mennek. Megérdemelnének egy saját koncertet. A megszégyenült fotósok is visszakullognak, kézzelfogható a várakozás. Amikor végre belekezdenek, mint egy nagy, közös sóhaj tör ki a közönségből az elfojtott feszültség, a massza része vagyok, s ez a massza képes másfél órán át, megállás nélkül együtt ugrálni. Mindent elfelejtek, elfelejtem sajgó végtagjaim, elfelejtem, hogy a színházi sátorban kezdődik a Korcsula, elfelejtem, hogy elmegy az utolsó villamos, elfelejtem, hogy hány éves vagyok. Ez a zene mindenek felett áll, hibátlan, ösztönös és mégis tökéletesen szervezett. A mélynyomok rezgése bizsereg bennem talptól fejtetőig. Mintha öt perc lenne, úgy száll el másfél óra, nem elég, a közönségnek ráadás kell, amit meg is kap. Utána csak esünk kifele a sátorból, megy mindenki, amerre a lába viszi. Nem pont azt néztem meg ma, amit terveztem, de nem bánom. Zságer és Yonder játéka megismételhetetlen, a hangulat vitte őket is. És visz engem is, kifele a Szigetről, csak legyek minél előbb egyedül. Idő kell. Magány. Átértékelés. Zene. Csend. Ölelés.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

!dela dap a címadóról kicsit később. az első két napon folyamatosan az volt az érzésem, hogy kevesebben vagyunk mint szoktunk. első napon korosztályom hiánya volt nagyon feltűnő. a másodikon alakult már a dolog, a harmadikra pedig volt minden. tömeg és korosz...
Helló, mi? azért fílinges az amikor az ember lányát azért állítják meg hogy "szia, magyar vagy? van nálad férfidezodor esetleg?" aztán kicsit később hogy "szia, magyar vagy? nem tudnál egy csörgetés erejéig telefont kölcsönadni?". Sziasztok! Magyar vagyok, Bale...
Nappal is EgyÜtt… Nos, a második napon munkábaálltam az első reggeli szolgálatra. A nap egy olasz sráccal kezdődött, aki kitenyerelt egy fürdőkonténerben egy igen magasan lévő, igen kicsi ablakot - persze baleset volt, annál is inkább, mert tanú sem volt. De volt "ro...