A kevesebb néha több

Címünkhöz híven a mai kínálatból csak kettő, csak kettő előadót ajánlunk – természetesen a belga dEUS-t, valamint a nálunk először tiszteletüket tevő ánglius rádijófejeket ajnározzuk. Reménykedünk a viselhető időjárásban, bár az esőt jobban kibírjuk, mint egy esetleges, tenorista fenyegetettség miatti Radiohead-elmaradást, úgyhogy hosszú évek óta először imádkozunk, hátha bejön.

A dEUS-szal – akiket már két alkalommal láthattunk Magyarországon, egyszer a Szigeten, egyszer pedig az R.E.M. előzenekaraként – a kilencvenes évek közepén találkoztunk először, mikor az MTV Europe orrvérzésig nyomta Suds & Soda c. számukhoz készült klipjüket. Ez az első, Worst Case Scenario címet viselő lemezükön (1994) található meg, amelyet azóta négy követett, legutóbb 2005-ben.

Miért ajánljuk őket? Részünkről több ok miatt is: egyrészt mert ma a dEUS a popos artrock – „indie” – legeredetibb, valószínűleg közvetlen követők nélkül létező társulata. Másrészt a tagság sem mondható hosszabb ideig állandónak, hiszen kb már tucatnyi tag fordult meg a dEUS-motor Tom Barman körül, ennek ellenére mindegyik albumukon kiváló minőségű hallgatnivaló található.

A csodabogár-banda rockos és popos füleknek egyaránt befogadható zenét hozott létre a hatvanas évek végének art-rockjából, az egy évtizeddel későbbi art- és poszt-punkból, a nyolcvanas évek amerikai noise-rockjából, a free jazz és a kísérleti zene világából. Ez így leírva értelmezhetetlenül hosszúnak tűnik, de náluk ezek csak hatások, melyek nyomán egyedi hangon szólalnak meg szerzeményeik.

Az első két nagylemez (a fent említett elsőt 1996-ban az In A Bar, Under The Sea követte) kísérletező-avantgard hangulatai után az 1999-es év hozott változást. Az ebben az évben megjelent The Ideal Crash-en néhol melankolikus, néhol felkavaró, de a széttorzított-effektezett gitárokkal is operáló, a popos dalszerkezet felé kacsintgató számok hallhatók. Az aktuális album hat évnyi szünet után jelent meg, Barman ugyanis a köztes időben forgatókönyvíróként-filmrendezőként debütált (a mű címe Any Way the Wind Blows ,csak a pontosság kedvéért). 2004 folyamán azonban a dEUS egy radikális tagcsere-sorozat után elkezdte a Pocket Revolution munkálatait.

Amely bizony, minden elfogultnak tűnő túlzás nélkül 2005 egyik legjobb lemeze lett, és vitathatatlanul az eddigi dEUS-életmű legkiemelkedőbb darabja. A dalok pedig olyanok, amilyenek: az albumot a finomból lassan zúzássá konvertáló Bad Timing, a belső utakon bolyongó 7 Days, 7 Weeks, az egyre erősödő fokozás csodáját megvalósító If You Don`t Get What You Want, a szívbemarkoló Nothing Really Ends a többi nyolc számmal együtt egy bensőséges miniuniverzumot tár föl előttünk.

dEUS, Nagyszínpad, szombat, 17.30. Kosárba tesszük.

A Radiohead-ről leírtak már mindent, amit lehet. Mivel részünkről egy nagyon várt társaság produkcióját láthatjuk ma este 21.00-tól a Nagyszínpadon, inkább saját élményeink alapján próbáljuk meg ajánlani őket.

Valljuk be, első nagylemezük (Pablo Honey, 1993) – a rajta szereplő Creep kívételével – nem hagyott bennünk maradandó nyomokat, de mint tudjuk, nem minden kezdet könnyű. Várni viszont nem volt hiábavaló, mert a két évvel később megjelent The Bends már tele volt jobbnál-jobb számokkal és a hozzájuk készült videoklippekkel, amelyekbe nem lehetett nem azonnal beleszeretni. Audio- és videofil rajongóknak elég csak a következő címeket megemlíteni: High & Dry, Fake Plastic Trees, Just, Street Spirit.

A banda 1997-es kinyiliatkoztatását már hosszabb időbe telt megemésztenünk. Máig emlékszünk, az első hallgatás után kb. a „miafaszvanezmiezmár?” volt első reakciónk. Zenéjük itt vált nagyon sűrűvé, sokszámú és sokfajta réteget magába olvasztóvá, illetőleg a teljes sikert és díjesőt is ez hozta meg számukra. Hogyispersze, minden létező zenei elismert megnyerni olyan dalokkal, mint a Paranoid Android, az Airbag, a Karmapolice, vagy a No Surprises „nem nehéz”. Az OK Computer mára megérdemelten vált alapművé, hivatkozási alappá, és kiindulási ponttá. Érthető, hogy osztjuk a véleményt, miszerint az „egyben meghallgatandó”-kategóriájú albumok egyikével van dolgunk.

A folytatásra három évig kellett várnunk. A zenekart vezető Thom Yorke énekes a 2000-es keltezésű Kid A megjelenése előtti nyilatkozataiban rendre az eletronyos-mélabúsabb hangulatok felé fordulást emlegette, és így is történt. A lemezen a csapat sutba vágott minden sablont. Meghökkentő elektronika és borongós atmoszféra a fő jellemző – bevalljuk, ekkor már hónapokig birkóztunk a befogadással. Elsőre nem tűnt nagy dobásnak, de kíváncsiságunk nem hiába párosult makacssággal, ha „majd megszokod”, nem szabadulsz tőle. Fogadtatása óceánárokmély depressziója ellenére pozitív volt a világ Radiohead-hallgatóinak körében – az Idioteque, a The National Anthem, az Everything In Its Right Place opuszok pedig bevonultak a Radiohead-örökzöldek panteonjába.

A meglepetéseknek azonban még ezzel sem volt vége: 2001-ben jelent meg az Amnesiac című lemez, mely Yorke szerint a Kid A resztlijeből és pár, közben elkészült számból állt össze. Nehéz a hangzóanyagról érdemben bármit is mondani, fogást találni rajta pedig csaknem lehetetlen. Egészben végighallgatni szinte biztosan képtelenség (úgy rémlik, a megjelenése óta eddig évente egyszer sikerült ezt a fegyvertényt végrehajtani). Ha viszonyítási pontokat próbálunk keresni az Amnesiacon, talán a Packt Like Sardines In A Crushed Tin Box–Pyramid Song–Morning Bell/Amnesiac számhármasba érdemes fogódzkodnunk. A végletekig lecsupaszított, mégis progresszivitásából cseppet sem vesztő hangzásvilág jellemző rá – ennél távolabbi zenei vidékekre merészkedni valószínűleg az érthetőség határán való túllépést jelentené.

Az eddigi utolsó Radiohead-opusz, a Hail To The Thief 2003-ban jelent meg. Annak idején, mikor ismerkedtünk vele, az első pár meghallgatás után megkönnyebbülten sóhajtottunk. Zenéjében elődeihez képest visszafogottabb, mégis muzikálisabb darab került ki a zenekar kezei közül. A lemezen megjelent viszont a Radiohead-nél eddig kevésbé hangsúlyos politikai és médiakritika is, elég csak a címre gondolnunk. Az immár szinte végtelenül tág Radiohead-repertoárba olyan csemegék kerültek, mint a Backdrifts, a Go To Sleep, vagy a 2+2=5.

Mi várható ma este tőlük elsőszigetes koncertvendégként? Előadnak–e az összetéveszthetetlen hangú és szövegvilágú, hiperaktivitással gyanúsított, többek között a Drugstore-ral, az U.N.K.L.E.-lal, Björk-kel és PJ Harvey-val is együttműködött, sőt, a Wish You Were Here feldolgozásában vendégéneklő és ezzel a Pink Floyd-nak, mint sokat emlegetett előképnek a kellő hommáge-t megadó Thome 2006-os, The Eraser c. szólólemezéről valamit? Mindezt nem tudni. Azonban bárhogyan is lesz, a ma esti Sziget-fellépésre sokáig fogunk emlékezni.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

megtettem már tegnap este megszületett az elhatározás, de tetté csak ma reggel vált. az alkalmas eszköz kiválasztása, megtalálása is hosszas mérlegelés eredménye volt. kézbe vettem az ollót, csattogtattam kicsit, meggyőződtem róla, hogy éles, ezáltal jól vág, ...
A gyulafirátóti szörny akcióban :: Sub Bass Monster :: Van nekünk Zana Zolink, kicsi Dope-unk meg Nagy Dope-unk, gengsztereink, maffiózóink, Ja Rule klónunk meg 50 Cent reinkarnációnk és 'hál Istennek Máté Szabolcsunk alias Sub Bass Monsterünk. Ő nem mond olyat, hogy "...európa gengszterei csakis a cigán...
szigetretro. 2005.08.11. underworld@nagyszínpad az első nap kimaradt. hogy miért? fuck you sean paul, azért. mint ahogy azt a szöges verebek csivitelték, nem is kell hamut szórnom a fejemre a skip miatt, legfeljebb azért, mert valószínűleg az első nep volt az egyetlen a szigeten, amikor becsukott ...