A kevesebb néha több

Címünkhöz híven a mai kínálatból csak kettő, csak kettő előadót ajánlunk – természetesen a belga dEUS-t, valamint a nálunk először tiszteletüket tevő ánglius rádijófejeket ajnározzuk. Reménykedünk a viselhető időjárásban, bár az esőt jobban kibírjuk, mint egy esetleges, tenorista fenyegetettség miatti Radiohead-elmaradást, úgyhogy hosszú évek óta először imádkozunk, hátha bejön.

A dEUS-szal – akiket már két alkalommal láthattunk Magyarországon, egyszer a Szigeten, egyszer pedig az R.E.M. előzenekaraként – a kilencvenes évek közepén találkoztunk először, mikor az MTV Europe orrvérzésig nyomta Suds & Soda c. számukhoz készült klipjüket. Ez az első, Worst Case Scenario címet viselő lemezükön (1994) található meg, amelyet azóta négy követett, legutóbb 2005-ben.

Miért ajánljuk őket? Részünkről több ok miatt is: egyrészt mert ma a dEUS a popos artrock – „indie” – legeredetibb, valószínűleg közvetlen követők nélkül létező társulata. Másrészt a tagság sem mondható hosszabb ideig állandónak, hiszen kb már tucatnyi tag fordult meg a dEUS-motor Tom Barman körül, ennek ellenére mindegyik albumukon kiváló minőségű hallgatnivaló található.

A csodabogár-banda rockos és popos füleknek egyaránt befogadható zenét hozott létre a hatvanas évek végének art-rockjából, az egy évtizeddel későbbi art- és poszt-punkból, a nyolcvanas évek amerikai noise-rockjából, a free jazz és a kísérleti zene világából. Ez így leírva értelmezhetetlenül hosszúnak tűnik, de náluk ezek csak hatások, melyek nyomán egyedi hangon szólalnak meg szerzeményeik.

Az első két nagylemez (a fent említett elsőt 1996-ban az In A Bar, Under The Sea követte) kísérletező-avantgard hangulatai után az 1999-es év hozott változást. Az ebben az évben megjelent The Ideal Crash-en néhol melankolikus, néhol felkavaró, de a széttorzított-effektezett gitárokkal is operáló, a popos dalszerkezet felé kacsintgató számok hallhatók. Az aktuális album hat évnyi szünet után jelent meg, Barman ugyanis a köztes időben forgatókönyvíróként-filmrendezőként debütált (a mű címe Any Way the Wind Blows ,csak a pontosság kedvéért). 2004 folyamán azonban a dEUS egy radikális tagcsere-sorozat után elkezdte a Pocket Revolution munkálatait.

Amely bizony, minden elfogultnak tűnő túlzás nélkül 2005 egyik legjobb lemeze lett, és vitathatatlanul az eddigi dEUS-életmű legkiemelkedőbb darabja. A dalok pedig olyanok, amilyenek: az albumot a finomból lassan zúzássá konvertáló Bad Timing, a belső utakon bolyongó 7 Days, 7 Weeks, az egyre erősödő fokozás csodáját megvalósító If You Don`t Get What You Want, a szívbemarkoló Nothing Really Ends a többi nyolc számmal együtt egy bensőséges miniuniverzumot tár föl előttünk.

dEUS, Nagyszínpad, szombat, 17.30. Kosárba tesszük.

A Radiohead-ről leírtak már mindent, amit lehet. Mivel részünkről egy nagyon várt társaság produkcióját láthatjuk ma este 21.00-tól a Nagyszínpadon, inkább saját élményeink alapján próbáljuk meg ajánlani őket.

Valljuk be, első nagylemezük (Pablo Honey, 1993) – a rajta szereplő Creep kívételével – nem hagyott bennünk maradandó nyomokat, de mint tudjuk, nem minden kezdet könnyű. Várni viszont nem volt hiábavaló, mert a két évvel később megjelent The Bends már tele volt jobbnál-jobb számokkal és a hozzájuk készült videoklippekkel, amelyekbe nem lehetett nem azonnal beleszeretni. Audio- és videofil rajongóknak elég csak a következő címeket megemlíteni: High & Dry, Fake Plastic Trees, Just, Street Spirit.

A banda 1997-es kinyiliatkoztatását már hosszabb időbe telt megemésztenünk. Máig emlékszünk, az első hallgatás után kb. a „miafaszvanezmiezmár?” volt első reakciónk. Zenéjük itt vált nagyon sűrűvé, sokszámú és sokfajta réteget magába olvasztóvá, illetőleg a teljes sikert és díjesőt is ez hozta meg számukra. Hogyispersze, minden létező zenei elismert megnyerni olyan dalokkal, mint a Paranoid Android, az Airbag, a Karmapolice, vagy a No Surprises „nem nehéz”. Az OK Computer mára megérdemelten vált alapművé, hivatkozási alappá, és kiindulási ponttá. Érthető, hogy osztjuk a véleményt, miszerint az „egyben meghallgatandó”-kategóriájú albumok egyikével van dolgunk.

A folytatásra három évig kellett várnunk. A zenekart vezető Thom Yorke énekes a 2000-es keltezésű Kid A megjelenése előtti nyilatkozataiban rendre az eletronyos-mélabúsabb hangulatok felé fordulást emlegette, és így is történt. A lemezen a csapat sutba vágott minden sablont. Meghökkentő elektronika és borongós atmoszféra a fő jellemző – bevalljuk, ekkor már hónapokig birkóztunk a befogadással. Elsőre nem tűnt nagy dobásnak, de kíváncsiságunk nem hiába párosult makacssággal, ha „majd megszokod”, nem szabadulsz tőle. Fogadtatása óceánárokmély depressziója ellenére pozitív volt a világ Radiohead-hallgatóinak körében – az Idioteque, a The National Anthem, az Everything In Its Right Place opuszok pedig bevonultak a Radiohead-örökzöldek panteonjába.

A meglepetéseknek azonban még ezzel sem volt vége: 2001-ben jelent meg az Amnesiac című lemez, mely Yorke szerint a Kid A resztlijeből és pár, közben elkészült számból állt össze. Nehéz a hangzóanyagról érdemben bármit is mondani, fogást találni rajta pedig csaknem lehetetlen. Egészben végighallgatni szinte biztosan képtelenség (úgy rémlik, a megjelenése óta eddig évente egyszer sikerült ezt a fegyvertényt végrehajtani). Ha viszonyítási pontokat próbálunk keresni az Amnesiacon, talán a Packt Like Sardines In A Crushed Tin Box–Pyramid Song–Morning Bell/Amnesiac számhármasba érdemes fogódzkodnunk. A végletekig lecsupaszított, mégis progresszivitásából cseppet sem vesztő hangzásvilág jellemző rá – ennél távolabbi zenei vidékekre merészkedni valószínűleg az érthetőség határán való túllépést jelentené.

Az eddigi utolsó Radiohead-opusz, a Hail To The Thief 2003-ban jelent meg. Annak idején, mikor ismerkedtünk vele, az első pár meghallgatás után megkönnyebbülten sóhajtottunk. Zenéjében elődeihez képest visszafogottabb, mégis muzikálisabb darab került ki a zenekar kezei közül. A lemezen megjelent viszont a Radiohead-nél eddig kevésbé hangsúlyos politikai és médiakritika is, elég csak a címre gondolnunk. Az immár szinte végtelenül tág Radiohead-repertoárba olyan csemegék kerültek, mint a Backdrifts, a Go To Sleep, vagy a 2+2=5.

Mi várható ma este tőlük elsőszigetes koncertvendégként? Előadnak–e az összetéveszthetetlen hangú és szövegvilágú, hiperaktivitással gyanúsított, többek között a Drugstore-ral, az U.N.K.L.E.-lal, Björk-kel és PJ Harvey-val is együttműködött, sőt, a Wish You Were Here feldolgozásában vendégéneklő és ezzel a Pink Floyd-nak, mint sokat emlegetett előképnek a kellő hommáge-t megadó Thome 2006-os, The Eraser c. szólólemezéről valamit? Mindezt nem tudni. Azonban bárhogyan is lesz, a ma esti Sziget-fellépésre sokáig fogunk emlékezni.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Holnaptól… …nem tudom, mi lesz. Hetek óta kívülállóként nézem, amint (általam is) ismert arcok hatalmas beleéléssel, orgazmusközeli hangon lehelik bele a képernyőbe, hogy plaszíbó meg rédióhed, hát még szisszorszisztörsz meg koldkát, én meg csak nézek, hogy akk...
A Sertés a java Pénteken hosszabb szigetelés alatt is csak egy koncertet láttunk-hallottunk elejétől a végéig, és az is annyira kivette minden erőnket (öregszünk), hogy még ma, szombat délután is érzem a vádlimban, az öreg csontjaimról már nem is szólva. A szigetre ...
Összegezzünk, méricskéljünk, számoljunk Voltak dolgok amik nagyon tetszettek, és voltak amik nagyon nem. Nyilván, egy ekkora rendezvény, mint a Sziget Fesztivál óriási előkészületeket igényel, de főleg korrekt kivitelezést. Vannak körülöttünk pl. Ausztriában nagy fesztiválok, ahol kimész a...