Kispál és a Brothers

Rövid nap volt ez. Három után értünk a Szigetre, ahol a lassú internetet picinyég átkozva ismét rájöttem, hogy nem vagyok egy nagy HTML- vagy technikai freeblog-guru, aztán csatlakoztam az asszonyhoz, aki addig a VOLT sátornál hallgatta ismerős arcok (Lovasi és Szupernem) és ismeretlenek dobmegbasszusos csevelyét sikerről, tehetségről és a zene világában való bolyongásról, míg egy vasággyal negyvenkilós apró fickó mikrofonhoz jutva meg nem mondta nekik a frankót, hogy (idézem) „Szarok vagytok”, meg „mikor hagyjátok már abba”, amire az ismert és ismeretlen arcok jól kihasználták a lehetőséget arra, hogy némi pózolós sértődéssel abbahagyják a csevelyt, felálltak, és távoztak. Elsétáltunk a jazzsátorhoz (feltétlenül az összművész helyszín felé kerestük, majd rájöttünk, hogy áttették a mozi helyére), ahol a Bolyki Brothers koncertezett. A biatorbágyi Bolyki família kis hazánk egyik legnívósabb fiúcsapata, akik főként spirituálékat, de egyéb oldtime jazzes hatású darabokat is énekelnek négyesben, rendszerint a capella, olyan laza minőségben és összhangban, amit az általam oly kedvelt és tisztelt Cotton Club Singers sem képes elérni, persze nekik nincs olyan genetikusan egy apától-anyától való hangszáluk, mint a Bolykiaknak. A sziget közönségére való tekintettel most is a leglazább számaikkal jöttek elő, és a műsor második felét a Hová mész te, kisnyulacska? kezdetű örökzöld különböző zenei stílusokban való világszínvonalú feldolgozásaik töltötték ki, kezdve a gregorián és Bach-féle kórusművektől (…má Liebe, iiin der Wald) a countryn és citerás magyar zenén át egészen a technóig és rapig (megjegyzés: kár, hogy egyelőre a „nem modern” zenészek – nem csak ők – a modern populárzenének csak ezeket az ágait tudják megkülönböztetni, pedig szívesen hallgatnék tőlük mondjuk egy árenbís meg hiphapos profi műfajparódiát is). Profik, mint állat, a siker nem marad el. Át a világzenéhez, ahol a Klezmatics-os fickó új klezmeres formációja zenél; amikor odaérünk, már eszünkbe jut, hogy annyira a Klezmaticsért sem voltunk oda. A hátsó úton haladunk az összművész helyszín felé, közben szembejön velünk két formás, tarkótól talpig Tibi csokival borított lány, illetve a csokimentes Zizzz, aki elnézte a programot, és döbbenten hallja tőlünk a hírt, hogy a klezmeres fazon zenéje már jó ideje elkezdődött. Azért bíztatjuk, több mint félórát még láthat belőle. Az összművészeti helyen kamarakórus énekel, klasszul, csak nem feltétlenül Sziget-kompatibilisen, meg is beszéljük, hogy el kéne hozni a kórusunkat, és előadni minden populárisabb számunkat. Elsétálunk hát a HVG Caféhoz, ahol Barni és GG üldögél némi ser mellett. Csatlakozom a fogyasztásban, miközben bevárunk még néhány ismerőst, majd miután lefejelem a kirakott repülőgép szárnyát, sátron-bokron át irány a Nagyszínpad és a Kispál. Barni még gyorsan eldzsal Ágival a vécékhez, és életem párjára hagyja a sörét, vigyázzon rá, mint a szeme fényére. Feleségem harcias amazonként védi a sötétbarna itókát, és nem hagyja, hogy beleigyak, pedig igazán szívesen tenném. Összefutunk még Ferrel (életemben először látom, pedig blogból már rég ismerem) és Zizzz-zel, akik aztán el is tűnnek, csak Barni nem jön, pedig a koncert már kezdődik, nincs baj, csiga, meg amelyik rosszul van, az vagyok én, és Barni még mindig sehol, de hát teli söröskorsóval nem lehet bulizni, felhívom, kiderül, hogy már rég bent csápol, na jó, kárpótlásul és bosszúbol legurítom torkomon a sörét, és megyünk bulizni. Elsőre párom megint előjön az öreg vagyok én már a Kispálhoz-fílinggel, de aztán már nagyon jól bulizik és üvölt velem együtt ő is. Vendégfellépőként feltűnik még Németh Juci is az aranyos kettősük erejéig, amellyel ismét eszünkbe vési, milyen volt, amikor még jó volt az Anima Sound System. Maga a koncert egyébként szokásosan remek, kevesebb a szokásos vicces beszólás (kivéve Juci távozta után: „ilyen az, amikor egy együttesnek fiatal, energikus női frontembere van. Te mikor csinálsz ilyet, mint ő? Szar vagy, erőtlen szar vagy.”), a szokásosnál viszont több a slágerszám, vagy én kezdem egyre inkább megismerni az összes Kispál-albumot, ez még nem eldöntött kérdés, a tudósok is sokat vitatkoznak ezen. A koncert után jön a nagy programgyilkos tökölés: hétkor volt vége, hét húszkor még mindig csak egymást várják a társaság tagjai, legyünk már meg mind, és akkor indulhatunk a Világzenei felé. Amikor végre elindulunk, döntenünk kell párommal: legyünk antiszociálisak, és húzzunk a színpadhoz, aztán ki mikor ér oda, vagy legyünk társasági partiarcok, akiknek mindegy a koncert, csak a csapat jól ellegyen, és mindenki elégedett legyen, az egyik tudjon enni, a másik pisilni, a harmadikat várjuk meg, a negyedik vegyen ki pénzt valahol, az ötödik mittudomén. Kísért a fejünk fölött néhány rossz idevágó emlék, köztük remek példaként feleségem unokahúgának az esete, aki tavaly az életében először jött ki a Szigetre egy igazán tökölődős társasággal, és végül egész este egyetlen koncertre sem jutottak oda, csak ettek, ittak, vártak egymásra és egymás döntéseire. Élre vágunk hát a csapatban, akik a rejtett köztes utakon sietve indulnak a Világzenei felé, aztán tíz másodperc múlva bevárjuk a lemaradt többieket, aztán megint nekiindulunk, és amikor újabb tíz másodperc múlva megint teljesen eltűntek, marad a paraszt antiszociális attitűd, és rohanunk a koncertre. A színpadig épp elérünk, amikor felhangzik a zene. Messzebb találunk csak emberi emberkoncentráltságú helyet, de ott lecövekelünk, és igyekszünk élvezni. Ez csak félig sikerül. Goran Bregovicról mindig úgy gondoltuk, hogy csak második helyen áll Boban Markovic mögött, de az utóbbi években a Szigeten mindig csak egyikük volt itt. Most megvan a komolyabb összehasonlítás lehetősége, és bár a zene rettentő igényes, amit hallunk (még az is lehet, hogy összeszedettebb, mint Markovicék voltak), a Wedding and Funeral Bandből ezúttal inkább az utóbbit halljuk, és a balkáni tombolós tánczenéhez a bolgár női vokál inkább oroszos népi jelleget vág hozzá, mi viszont nem erre számítottunk, tombolnánk kicsit, de nem megy, jó félóra után „jó volt, jó volt, csak nem ez kellett most nekünk” hümmögéssel elhagyjuk a helyszínt, amire azelőtt társaságot is elhagyva rohantunk oda. Megindulunk Jovanotti felé, de közben hangosan kezd korogni a gyomrunk, úgyhogy befalunk egy kenyérlángost ketten (méretes adag, jó tudni), aztán mivel már fél tizenegy is elmúlt, kihagyjuk az olasz rappert és kifelé orientálódunk. Ma tizenegykor úgy is le akartunk lépni, hiszen holnap reggel kivételesen dolgozni kell mennem…

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

programfüzet első oldal – ami kimaradt A buli színe…. A Sziget programfüzet első-belső oldalán mindig megdöbbentő dolgokat olvashatunk, idén sincs ez más módon, de mi lett volna ha a bevezetőt nem a 22. csinyovnik írja, hanem valóban maga Hiller haver... szerkesztőségünk ez után nyomozott...
és légy boldog! Tárgymutató funkciós jegyzetfüzetem egyetlen bejegyzése: "már a héven kiváló csöcsöket láttam..." egy gyermekin édes, két copfos, 30-hoz közeledő tüneményes babaarchoz tartozón - hazamenős jeggyel -, jaj, újabb ék, szertelen egy elvesztett példa, mic...
Prodigy-koncert a Szigeten mint kulturális esemény A CLS Records hivatalos sajtóközleménye a Sziget utolsó napjáról így hangzik (illetve így néz ki; hogy hogy hangzik, azt természetesen csak az tudja meg, akinek felolvassák, vagy aki felolvassa magának): Tegnap este zárult a 14. Sziget Fesztivál, mel...