Luminárium, Boban és Robert

Hát elkezdődött.

Bejutni igen nehéz lett volna, már délután kettőkor hatalmas sor állt, de szerencsére nekem már karszalagom volt, nem jegyem, így berohanhattam a központig, hogy feleségem jegyét is csinos sárga karkötőre cseréljék – tíz perc volt az egész, és máris kéz a kézben indultunk befelé a szokásosan köszöngetősre feldíszített hídon.

Első nap ilyen korán (és gyorsan) talán még sosem jutottunk be, furcsa is a terület kihaltsága, sőt néhol félkészsége. Sok bolt még ki sem nyitott, sok sátrat még fel sem állítottak, a Nagyszínpad előtti tér meglepően embermentes; szokatlan az egész. Szomorúan konstatáljuk néhány pénzköltési lehetőség hiányát: a tejbár jól bevált kajálda volt, de a tavaly vásárolt, azóta is kedvenc teknősös pólóm árusa is eltűnt a Világzenei mellől; kár, mert éppen utánpótlás vásárlását terveztem, jó, mert legalább nem költök rá. Felfedezzük az elköltözött lumináriumot is, jé, ez most nagyobbnak tűnik az eddigieknél, és mivel még korán van, lehet háromnegyed három, be is állunk a sorba, mondván, ennél naposabb idő és rövidebb sor valószínűleg többet már nem lesz. Így is eltelik háromnegyed óra és legördül egy sör, mire bejutunk, de sebaj, az órjás gumimatracbelső színorgiája most is ellep, most is akad egy-két újdonság a régebbiekhez képest, most is jó bent lenni, heverni, bambulni, nézni a koncentrikus körökből álló csillagkupolát, amelyet az enyhe szél szédítően mozgat ide-oda, jó ez a meditatív lebegés, csak tudná az ember megmagyarázni, miért. Kifelé indulunk, amikor éppen nagy zajjal és üvöltözve jön befelé a Viva stábja, szerencsére a mi meditációnkat már nem tudták megzavarni.

Ellátogatunk a mozinetesekhez, egy kis pódiumon ülnek mind, az egész szerkesztőség, a sátrukat még csak most állítják fel az illetékesek, akiknek állítólag már tegnap kellett volna, nem kicsit bosszankodnak, de szerencsére az első programjukat csak ötre írták ki, úgyhogy a helyzet nem tragikus. Továbbállunk, a Pesti Est színpadán ígéretes formáció lesz ötkor, de még van egy kis időnk, addig körülnézünk a retró látványosságok világában. Jó ez a camera obscura, csak ha egyszer azt mondták, hogy a szemnek időbe telik, hogy megszokja, nem feltétlenül napszemüvegben kellene üldögélnem a töksötétben, nekem is volt otthon egy természetes ilyenem, amikor a fehér gardróbszekrényre fejjel lefelé kivetült a szobám kulcslyukán át a külvilág ablakból jövő képe, ez is ilyen, csak a sziget és népe vetül ki a vászonra. Aztán megnézzük az automata színházat is, tényleg mintha század eleji vurstliban lennénk, pozitív nosztalgiahullám csap meg egy olyan kor iránt, amit valójában sosem ismerhettem.

Vissza a Pesti Est színpadára, már kint van a The Gipsy Pop Orchestra, csak még állítgatják nekik a mikrofonokat a rendezőarcok, az egyik némi önkifejezési vágytól vezérelve mikrofonpróbaképpen valami magyaros nóta első három sorát elüvölti rohadtul hamisan, na sebaj, kezdődik a koncert… és a döbbenet. A rendezőarcnak tűnő srác valóban az énekesük, és noha a nyolcvanas–kilencvenes évek slágereinek roma átirata sok jóval kecsegtetett, a srác részeg kereokiseket megszégyenítően hamis torokhangja az egészet tönkreteszi. A Final Countdown roma verziója a külföldiek tömegét csődíti a színpadhoz, mi viszont már a szám végét sem tudjuk kivárni, mert a fickó elképesztően hazavágja az egészet. Pedig láttunk már az ilyen mókára jó példát, például a Mirigy-féle A rock and roll rigója pont ilyen volt, talán ez is adta az ötletet, a megvalósítás azonban olyan gáz, hogy már robogunk is a nagyszínpad felé, és magamban rögtön bocsánatot kérek az amatőr énekesektől, mert a karaoke színpadon egészen tehetséges kiscsaj dalolászik.

Hatkor kezdődik a Therapy?, amelytől fogalmam sincs, mit várok; gimnazista koromban, amíg én még a lágyabb, dallamosabb zenékért voltam oda, néhány haver, például Endre meg Zoli mindig keményebbeket hallgatott, amelyek akkor nem tetszettek, most meg későn érő típusként rendszerint azokra csápolok a legjobban, no de a Therapy? nem ilyen; nem szörnyű, de az első két szám után rájövök, hogy nem nekem való, kissé laposabb, mint amire ráizgulnék, a feleségem meg amúgy is csak miattam van ott, úgyhogy el is jövünk onnan, befalunk némi tömős hotdogot, jé, ezt most már nem mi tömjük, ez is egy újítás, pedig megvolt annak is a primitív öröme, na mindegy, aztán irány a Világzene, ahol Susheela Raman szép énekhangját és indiai hatású zenéjét hallgatva majdnem elalszom a domboldalon.

Frissítésként járunk egyet az Afrika faluban, és találkozunk Zizzz-zel, aki „a fiúkkal” jött, de mivel a fiúk mind Quimbyre voltak kíváncsiak, csatlakozik hozzánk, és velünk együtt ropja végig Boban Markovic koncertjét. Markovic és rezesbandája olyan, mint mindig, unatkozni nehéz is rajta, úgyhogy jól érezzük magunkat, és bár a tömeg idővel kezd túlságosan is besűrűsödni, azért jót táncolunk. Bedobunk egy kávét, amit mivel már első nap elfogyott a kanál, egy cukroszacskó-rúddal kavargatunk. Találkozunk Endrével, azzal a fentebb említettel, és egy-egy doboz sör társaságában visszatérünk az előző helyszínre, ahol Robert Plant fog zenélni. Elképesztő zenei műveletlenségem miatt Plantről semmit nem tudok azóta, hogy a Led Zeppelin megszűnt, úgyhogy szinte teljesen szűz füllel várom a koncertet.

Robert Plant Kóbor János-i hajzattal, jólétről árulkodó csöcsökkel és alfahímes csípővonaglással jelenik meg a színpadon, de olyan zenét nyom, amely után mind a tíz ujjamat megnyalhatom. Persze ez szinesztéziás képzavar, de mégsem írhattam, hogy mind a két fülemet megnyalhatom, na. Rettentő igényes rockzene ez, egymást komolyan, nem rutinból kiegészítő énekkel és kísérettel, nem semmi dobfutamokkal, és mégis olyan slágerjelleggel, hogy a másodszor felcsendülő refrén már általában teljesen beindít, harmadszor meg már együtt éneklek a tömeggel. A fickó, aki a Led Zeppelin-es Whole Lotta Love-val zár, a nap meglepetése számomra, Endre ígér is tőle albumokat nekem is, meg a papájának is, aki valahol elöl, a színpad közelében tombolt fiatalkora kedvenc zenészének (közhely, de) fergeteges koncertjén, és aki lelkes fiatalként tőlem pedig majd fényképeket szeretne kérni, ha van olyan, ami értékelhetően sikerült.

Séta át a mozihoz, Csak szex és más semmi, láttuk már, de aranyos és profi limonádé, úgyhogy leülünk a vetítésre az asszonnyal. De ugyanaz történik, mint tavaly (?) az Igazából szerelem éjszakai megtekintésekor a Szigeten: lassan befagy a hátsónk, úgyhogy inkább úgy döntünk, csakúgy, mint a brit vígjátékot, majd ezt is megvesszük dévédén, most pedig rohanunk kifelé, hogy elcsípjük a hévet, amellyel egészen korán haza is érkezünk.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Kúl verdák, mocskos kicsi szájak A tervezetthez képest késve indulunk, de hát a késés ideje fordítottan arányos a leküzdendő távolsággal, valószínűleg ez örök törvény. Kifelé menet a tegnapihoz hasonló jelenségbe botlunk, de ma a feltuningolt(?) külsejű járgányok viszik a vizuális p...
csak ha beszélek, csak ha iszom… Okos test beszédes, és bármikor képes önnön érdekében tüneteket produkálni, hogy legyen már elég a fesztelen kihasználásából, hisz neki is lennének olyan alapvető testjogi igényei, mint mondjuk az alvás, hideg éjjeleken a melegbe tevés, a szilárd hal...
A Sertés a java Pénteken hosszabb szigetelés alatt is csak egy koncertet láttunk-hallottunk elejétől a végéig, és az is annyira kivette minden erőnket (öregszünk), hogy még ma, szombat délután is érzem a vádlimban, az öreg csontjaimról már nem is szólva. A szigetre ...
  • FENTE LEVENTE

    Matematikailag és genetikailag ti pont olyanok vagytok mint én.Drága muló testvéreim,szertehulló testrészeim.Ég szerelmére elvégre együtt szálljunk szerelvényre.

    Szívem remeg,helyén dobog,
    vonat megyen sínén robog.
    Zagzag-zagzag,ritmus dallam,
    üssed velem kezed halljam!

    Láttam én már kémény gyárat,
    fízettem tán kemény árat.
    Füst száll lassan,füstös légkör:
    Vigyáznak ránk nem egy rendőr.

    (FENTE LEVENTE)