csillám porverte EFOTT

Gondolkodjak, gondolkodjak… hogy is Volt elmúlt, két hétre rá Zamárdi a riviéra, idénytelen barkácsfesztiválok soraiból magamnál öregebb múltra visszatekintetes EFOTT csábította a napokban a prémium plusz kategóriás sátortáborok szerelmeseit, mert ez is egy stílus, egy ön- és a másikét is üdítőn népszerűsítő kultúrált szórakozási forma, a kikapcsolódásra vágyó fiatalok országos turisztikai találkozója, ha-ha, vagy hívjuk csak strandparti kocsmasanzonnak, de lehetőleg mélyen éljük is át, nyugi, segítek.

Sikeres soproni turnénk után a szikra pattant és csapott lángot búrámban a megvilágosodás, hogy messzi még a Sziget, de bőven akad ráhajazó amott-imitáció, hát illendő lenne meglátogatni egyet, a legnevesebbet, mi történhet a legrosszabb eset, hogy egy hitelesen összehasonlító erejű bejegyzésben lehúzom az egészet, és bárgyú melankóliával képzelgetek múltból naiv jelent, melyben minden rózsás, tövis nélkül. Megnyugodtam. Ehhez még nem vagyok elég öreg. Persze lehet hogy gyenge alkoholittas lábakon álló biztos a recept, de bánja a kánya (merész tekintetű, szép röpülésű ragadozó madár, farka villás, lába gatyás, csűdje meztelen, karma hegyes-erős, csőrének felső kávája kertészkés alakú – “még a tyúk is lelapúl, mikor kányát lát”), ha a gátlástalan mulatozásnak ennyi csak az ára, kifizetem.

Keleti pályaudvar, tömeg, tökéletes forróság, ültünk a vonaton és kész.

Pénteken, 15 óra magasságában, hideg sörökkel a kézben korlátozott felmentést nyerve a kibírhatatlanul szélsőséges klimatikus víszonyok okozta össznépi izzadságparában jóhamar kitekertük egy provokatív üveg whiskey nyakát, az meg utolsó ereje de teljéből kontrafutva szánk betömte, hogy azt újra felszabadítva már özönlött belőle a bölcsességcseppekkel átitatott tömény hülyeség, jaj a legszűkebb környezetünknek, ingyen cirkusz, a porond széléről csak ámulva lestek. Miként mi-ki az ablakon ki, hogy lám, már helybe is értünk, leszállás-földindulás, némileg instabil állapot, betámadás, sátorhelykeresés, kocsmafelderítés! Hogy hogyan kerültünk kempingen belül, de EFOTT-on kívülre civil hétvégi belépőnkkel, az máig talány? Gyaníthatóan sajtó-magabiztosnak hathattunk, szinte rémlik, hogy e mágikus kulcsszót bőszen emlegettem is, mert enélkül a mutatvány későbbi megismétlése majdnem erőszakba hajlott, nem mintha ott bármiért jobb lett volna, csak ugye az őrzés kijátszása, a tiltott gyümölcs ősi szakítópróbája, minden hősi jellemben ficereg, bennem sem különben.

Tehát haladtunk a teljes megismerés felé. Fix telepítésű söreinket marokra fogva csörtettünk keresztül úton és útfélen, egész egy legális talajon épülő sátorerdőig, míg csak a megszabadulási vágy súlyosan feleslegesnek tűnő cuccainktól azt nem súgta, most és ne tovább. Az a szép zöld gyep ideálisnak tűnt, a szomszédok praktikusan hölgyeknek, kedvesnek és segítőkésznek, hálával és lekötelezettséggel tartozón rögtön rájuk is bíztuk jurta-lakunk felállítását, mert nehezünkre könnyűségünkre esett, meg ugye nagy csapatépítőként tudom, hogy egy-egy együttes foglalkozásnál kevesebb jobb van mi embereket összehoz, s ez holmi alkalmi lakóközösségi társulásnál kiemelt jelentősséggel nyom a latba (régi magyar súlymérték).

Eztán koncertek. Vagyis minden logika szerint ez lett volna a természetes, de mert a színes programfüzetet visszanézve az éjfeles Metallica Tribute Band mi első és utolsóként, s addigra már nem a saját kezem kézenfogva járva ismerősnek hat, azokra a mocskos kis zöldekre asszociálok a fene nagy időgörbítő térkapuikkal, kik múltkori beszólásaimért tuti kipéciztek maguknak, megint elraboltak, súlyos órákra kivonva a földi forgalomból, mit mi sem bizonyít jobban, mint a fesztiválra kísérő haverom segélyjelzés értékű esemese telefonomra, hogy ő “haza megy, 3:30 körül indul egy vonat”, na persze hogy, erről híres. Csukott szemmel, már ezer lépés távról is felismerem, ha egy felettébb alattomos összeesküvés áldozati bárányai legvéresebb fehérjüknek szánnak, s akkor már hiába a minden hájjal kenegetés, a féktelen pálinkázgatás, a balatoni stégre kiücsörgős okíttathatós romantika, fiatal színészek majdnem mezítelen éjjeli mutatványa, a hálózsákban(!) alvós idegen sátorban ébredés lehetősége, nem eszem meg ezeket minden feltétel nélkül. Tudom, amit tudok. Tesztelnek az idegenek, és én annyira megyek csak bele az ő játékukba, amennyire még nem feltűnő, hogy szitaként nézem, s kötöm őket.

A másnapi ébredés ez esetekben mindig fájdalmas gyógyír. Reggel 8-kor a külön-külön jurtába helló beköszönő kánikula négy óra alvás után is kiüti az álompecket a szemekből, s olyan messzire kerget hassüttetős felfogásban sörért le a partra, hogy lesből háta mögé se tekint, csak ki félti a cuccait, de annak meg azért jó, mert van mit. A minimál komfortszekció nem lopós igény, azért aggódni kár, sátorvásznon feküdni fürdőgatyóban óra hosszakat akkor is nagy király, ha percekkel előtte még hősi palástként funkcionált, s nesze nekünk jelenségem mellé formás csajok, ha körbe néztünk, mindenhol. Márpedig mi körbenéztünk, nem egyszer, nem kétszer, a szűkös nappali programoktól egyéb dolgunk sem volt, de mert ha megfeszülünk sem lehetünk strandizom híján a szexis tihanyi látképforma bontóknál eredetik, és/vagy a vízzel véletlen lespriccelős “ti mire jöttetek / mit olvasol / van-e napkrémetek?” sablongájlend beszólásokhoz a korán virradattól aktuális borsodi világosunkig is voltunk messze kevesek, maradt nekünk egymás fárasztó szórakoztatása, ha már pajtásom a beígérttel ellentétben nem tért haza, s ha már hódító mese nincs.

Na igen. Onnan, hogy valahol és valamikor egyszer csak sikeresen elszakadtunk az előző este, és ezzel megszűnt közöttünk minden interaktív kommunikáció, avagy taktikusan véletlen sem zavartuk egymás érdekköreit, lehetőséget teremtettünk a két szálon futó duplacsavaros kikészüléshez. Végre megfejtést nyert az a paradoxon feltételezés, mely a sötétedésnek kezdeti fázisaiban max. egy E.T. szintű fickó szájából hiteles: “haza”, mert ő ténylegesen pikk-pakk becuccolt (vagy becuccoltatták), hogy a nem is oly közeli vasútállomásra transzportálódott, és egy olyan titokzatos magzati pózt vételezett magára a gondosan nyírt pázsiton, hogy csuhajja. Ám ahogy a baj, ő sem volt egyedül! Bohém suhancok maroknyi garázda csoportja (tán kispálos buzdításra) nápolyimorzsával dobálta meg, mire ő magatehetetlenül kifacsart egyfekvő helyében is kiváló feltétlen reflexével azokat kivétel nélkül mind megcsípte, melyre hangos ováció volt a válasz, hogy “nézd csak, elkapta!”. Zsonglőr a fiú, megmondom. S mert felismerőképessége e ponton volt plafont szaggatón zseniális, saját tehetségét a félálomban észlelvén is kiokoskodta, hogy míly látványosakat produkálhatna bezzeg a Balatonban, így győzte meg magát, s térült-fordult bőrbarnítós szerencsénkre.

Amíg belügyeinkbe nem avatkoztak a szomszéd napernyő alól a lányok… Látszat kiemelt pioritású feladatot akasztva addig ránk, míg ők valahova el, hogy figyeljünk már az értékeikre, mert egy balul sikerült előző nap után egyre kevesebb nekik a fölös. Természetesen kishölgyeim, óvó szemeinkkel oda-oda lesünk zacskó pogácsájukra és egy szem törülközőjükre, nem fáradság nekünk az “ember a célkeresztben” sasolás, csak érjenek vissza időben, míg rá nem kezd jól hallhatón Zana Zoli és a Kartel.

Naná, hogy késtek, és naná, hogy megmondtuk semmi kec-mec lágy fanyarság húztunk el egy üres kerti parti sátor alá tisztes távolból (öreg ember, nem csataló) koncertet nézni, de volt az a technika, mellyel Csárli Angyalai ránk találtak, és mert viszkető mellékhatással hipohondrikusan sem jártak, meg sem próbáltuk őket levakarni.
Míg körénk nem települt az árnyék adta rendeltetés. A “Randiguru válaszol“; kiemelt témaként a “miről beszélgessünk”, s a “hogyan csókoljunk” problematikája. Mi érkeztünk ugye először, hát jól ott is maradtunk szaktanácsérteni, habitusommal kákán (sekély vizi növény, a sásfélék többnyári füve, szára tömött, puha, fonáshoz vagy lámpabélnek használatos) a csomót halmozottan keresni. Vicces volt. Előadóink megjelenésükben nem voltak azok a hogyishíjják cöcöcö.. szívdöglesztő minden mozzanatuk mézédes nektár típusú, konkurens férfiértékrenddel már-már tenyérbemászó alakok, sokkal inkább kikupálódott egyszerű lúzerek, akik elplagizáltak néhány röghöz kötött csajozási sémát, s korábbi énjükhöz képest ezekkel mindenképp nagyszerű hatásfokkal termelik a boldogsághormont ide és oda, váljék büszkeségükre.

A mértékletesen hasznos, ámde kifejezetten vidám tanfolyás után kizavartak minket a nemzetközi nagygyűléseken edzett mesterek a nagybetűs életbe praktizálni. Sörökkel megvezetett alkalmi hölgykoszorúnk amatőr, de szerencsés gurukként hogy hogy nem minket választottak ki és kísértek le a part menti beszélgetős szegélyre, ott aztán a részletekre nem, csak arra emlékszem, hogy egy telefonszám birtokában előzmények nélkül felálltam, és lelkes padovánként újabb vadcserkészésére indultam, mentségemre szóljon, az őszinte cáfolatig abban a meggyőződésben, hogy akit választékos nyelvezetemmel zaklatni mertem, hittem, tényleg ismerem.

Aztán elvesztem a színpadok közt, mint cimborám nadrágszíjja. Ő kölcsönbe adta azt, tán én is magam.., várván a megváltó akármire, mikor éjfeles randira invitáltak, főbb szerepekben a bőr.
A bőr, mely öv formátumában is minőségi, s bújtatóiban ámde futárral érkezett, másik oldalról üzletlebonyolítóként én, ha már kifeküdtek a sátorban mind, kik közvetlen az ügyben érintettek.
A küldönc szép volt és magázón távolságtartó. A megállapodások ellenére nem hajlott a tranzakcióra, ergo cselhez kellett folyamodjak, ármánnyal és fondorlattal rumkólás puhításra vettem, trükkösen a figyelemet nyaktájékra tereltem, míg a Globe Party Arénában a csatos tárgyhoz nem fértem, de az nem szabadult! Ellenben arcomra kevert egy árulkodó adag csillámport…

Ugyan már, semmiség, és akkor mi van legyintgetős olvasóimnak most nincs igazuk!
A por tette kritikussá elkövetkezendő terv nélküli találkozóm, melyben a mostanság gyakorta emlegetett érzelmi esélyekkel is induló Drága – ugyan tudtam, hogy ott volt, de nem velem jött a bálba -, hirtelen őrülettől vezérelve kitalálta, velem feledtetné egy lyukas óra erejéig, mi addig balul sikerült. Persze hogy mentem, rohantam, övet a nadrágban otthagytam, de képet nem mostam, csillogott, bebuktam.

Bebuktam? Éreztem, hogy csibészként dobtam egy adag rossz fát a tűzre, de olyan szépen pattogott, hogy igazándiból még nem is bántam, nyeltem a füstöt én is épp eleget, bennem a kisördög e minimál revanson nevetett, bár én vele kacagni nem tudtam. Félmondatnyit sem magyarázkodtam, felesleges lett volna, mert se nem én, se nem hülye ő, kivel hosszabban számolok, csak döntésképtelen. Milyen furcsa a sors, hátha pont ez a helyzet, mi segít…

Az övért még visszamentem, mulattunk reggelig, a bennünk rejtőző minden tartalék energiánkkal rúgtuk a fesztiválnak utolsó kidöntetlen falait, majd megköszöntük egymásnak a társaságot, ez egyszerit, hmm..

EFOTT nagy pirossal kipipálva, érik a Sziget!