Elefánt Szegeden

2006.
július 17.

Thealter – Szeged

Derevo:
Ketzal – Régi Zsinagóga

Pintér
Béla és Társulata: Anyám orra – Mars tér, U Pavilon

Eltelt
egy év, újra a régi zsinagóga kertjében, ódon falak és hatalmas fák árnyékában.
Balog Józsi megnyitója után borozgatás, gyümölcs és sajt. Nyugodt és békés
minden. Látszólag. A Derevora és az esti
Pintér Béla előadásra nincs már jegy, az éjszakaira is csak néhány darab. A
nyitó napon már tuti a teltház.

Elefánt
és Hannah, pesti színházőrült barátaink hetekkel ezelőtt kerestek, kezdjem el
szervezni a jegyeket, ne vacakoljak. És igazuk volt. Hétfő reggel felkerült a
fesztivál weboldalára az információ, nincs több jegy, nem is lesz, nincs
protekció sem, színész, újságíró, színházi guru kint marad, ha nem jutott még
jegyhez. 16 éve nem fordult elő, hogy csak jeggyel engednek be a zsinagóga
udvarára. A várakozók között még így is akad olyan, aki jegyért kuncsorog.

Elefánték
is leestek a vonatról.

Anton
Adaszinszkij társulatának említése a táncszínházhoz értő közönség között olyan,
mint egy titkos varázsige, mindenki mesél valamelyik feledhetetlen előadásról. A
Ketzal már a zsinagóga udvarán
elkezdődik, feltűnően fiatal, kopaszra nyírt fiuk és lányok labdáznak egy
kaktusszal a kertben szétszóródott várakozók között. Ezzel a játékkal
csalogatják be nézőiket a hűvös terembe. Néhány perc játék a nézőtéren, majd
csodapantomim egy fekete lepelbe vágott lyuk mögött, kaotikus zene, a lepel
lehull, őrület és téboly, kezdődhet a mexikói Quetzalcoatl legendája. Szinte
hihetetlen, hogy Adaszinszkij mellett a Derevo Laboratórium fiatal tanulói
lépnek fel. Tökéletes mozgássorok, tökéletes testek, erotikamentes meztelenség.
Gúzsba kötött szenvedő mozgássorok, váltások, groteszk, de boldog, önfeledt
tánc kintorna hangjára, felkavaró, nyugodt percet nem hagyó zene. Hogy
boldogságom teljes legyen, a vége felé töménytelen apró tollat fújnak a
képembe, nehezen kapkodom a levegőt, aztán vízzel töltik fel a színpadot,
lefröcskölnek, kinevetnek. Így jár, aki
megküzd az első sorokért.

A
végén a közönség csak ül a sötét zsinagógában, másfél óra után menni még nem
akar. Vastaps, elismerő összekacsintások.

Futás
át az U Pavilonba, ziháló tüdőmből néha apró színes tollak kerülnek elő.
Mindjárt este kilenc, mindjárt megfulladok. De a futásért kár volt, a közönség
fele a zsinából jött át, és már elfelejtettem, mennyire részévé tud válni
napjaimnak a várakozás. Pintér Béla társulata gyorsan eszembe juttatja, negyven
perc késlekedés, azalatt pedig várakozás, szenvedés, vágyakozás egy szék és
némi sör után.

Az Anyám orra című darab a már megszokott apró
amfiteátrumszerű-nézőtérrel határolt forgószínpadon játszódik. Annak ellenére,
hogy Pintér Béla ezzel a darabjával is díjat nyert Pécsen, nekem nem jön be. Nem
mondom, hogy nem nevetek a poénokon, hogy nincs rám hatással a darab. De az
egész olyan szűk, a nyakamba lihegő, hátamat rugdosó nézők, az alig konyhányi
játszótér. A darab zavaros, a szövege is és a története is, hangos és
ripacskodó az előadás, és korántsem olyan jópofa, mint amilyennek tűnik. De
Pintér Béla hűséges közönsége szereti, és ez a lényeg, a darab siker, hosszú vastaps,
és éljenzés. Nekem elmondhatatlan szabadság, mikor végre kiléphetek a csillagos
Mars téri éjszakába. Éjfélkor még Sziámi a JATE klubban, de azt már nem
kockáztatom meg, inkább hazalépek, hajnalig beszélgetek Elefánttal az élet
olyan nagyszerű dolgairól, mint amilyen a színház.

  • FENTE LEVENTE

    Szegedi a babám szegedi,
    fogom a haját ő engedi.
    Kendőjét azt szél is lengeti;
    életét csak velem tengeti.

    OKTÓBERBEN VÉKONY KENDŐ ELEGENDŐ,
    ÉLELEMMEL TELE BENDŐ KÖVETENDŐ.

    (FENTE LEVENTE)