szummárum

Bambán függesztem szemem kocsányain golyóm, bámulom egy festett szőke bimbaját, középtájt ereszt ugyan picit az orrom, de haladok. Másfél órás késéssel haladok, döcögök a HÉV-en, filatori gát, dolgozóba – ez a 7 még ilyen-, klimatizálódom, visszatekintek, értékelek, gyártom és teszem fel feleslegesen magamnak a gépies kérdéseket, mert kell, mert tanuló típus vagyok, hátha két lépéssel előbbre jutok fejlődési ciklusomon útban a kiismerhetetlen felé, hátha megvilágosodom sötét középkorúságomra. Szabadságom előtt nem voltam ennyire kész. Jó volt? Megérte? Sokat sejtetőn húzom mosolyra a szám, szegletén nyáli tábor nyoma, és kinevetem ott benn a játékmestert kétforintos kérdéséért, könnyű ez, igen könnyű, igen, igen, igen, nyári illatfuvallat izgat, mennyire más volt még a tegnap, s előtt, s előtt, s előtt…, mégis visszacserélném. Fáj mindenem: fenekem, lábam, fejem, a karom hogy visszatérjen a visszatérhetetlen, de múlnia kell, fájnia kell (Zorán után szabadon), hogy érezd mennyit ér, míg tart, míg él. Hess tehát bú és bánat, pikk-pakk eltelik újabb 1 év, épp csak felnézünk karácsonyból, húsvétból s már nyakunkon is a következő Sziget és örülhetünk annak.
Várni jó.